Keresés

Add a Startlaphoz

Hírdetések

Hirdetés
Hirdetés

idegek

gerincreflex masszírozása

gerinoszlop szakaszaiZseniális dolog minden talpmasszázs kezelés alkalmával legalább két vagy három percig a gerincoszlop teljes hosszát is megmasszírozni a talpon, így az egész gerincoszlop feszültsége csökken, és az izmok kevésbé húzódnak össze. A csigolyák újra a helyükre kerülnek, és a keringés a természet eredeti szándéka szerint működik.

A gerincoszlop és az idegrendszer kapcsolata

A természet úgy látta jónak, hogy a lehető legnagyobb védelemben részesíti az agy, a gerincvelő és az idegek kifinomult szerkezetét azáltal, hogy védőpáncélba rejtette őket. Az agy a koponya belsejében található, a csigolyák pedig a gerincvelőt védelmezik. A gerincvelő a csigolyák apró gerinccsatornájában fut lefelé, majd a gerincoszlop teljes hosszában szerteágazik, és idegi összeköttetést hoz létre a test szöveteivel  Az  ábra tanulmányozásával érthetővé válik, miért olyan fontos a gerincvelő védelme. Pontosan ismerni kell a gerincoszlop felépítését és a test egyéb részeivel való kapcsolatát.

 

AlkoholModern társadalmunkban egyre fokozódó jelentőségre tesz szert az alkohol. Az elmúlt negyedszázadban a szeszes italok fogyasztása erőteljes növekedést mutatott, következésképpen ártalmas következményei is számottevően elszaporodtak. Jelenleg csak Németországban 1 800 000 alkoholistával kell számolnunk, így az alkoholizmus joggal tekinthető a legégetőbb szociál egészségügyi problémának. Az egy főre eső fogyasztás 1950 és 1985 között mintegy megnégyszereződött. Az alkoholbetegség természetszerűleg jelentősen kihat az alkoholista környezetére is, házastársára és gyermekeire, azaz a valóságban mintegy négy-öt millió állampolgár szembesül közvetlenül e problémával.

Ilyen körülmények között egyszerűen érthetetlen, hogy társadalmunk nemcsak eltűri, de egyenesen támogatja az alkoholfogyasztást. Minden vendégségben, összejövetelen újra és újra elhangzik a felszólítás, csupán még egy pohárkával", s ha határozottan visszautasítjuk, csúfondáros megjegyzések céltáblái leszünk. Ebben a vonatkozásban tehát szüntelen kísértésnek vagyunk kitéve. S ha engedünk, és hatalmába kerít bennünket az alkohol, hirtelen egyedül találjuk magunkat, mert a társadalom elutasítja, hogy bármi köze legyen egy ilyen emberhez. Akaratgyengének, sőt jellemtelennek és megrögzött alkoholistának tekintik.

A tudományos kutatás viszont már régóta meggyőzően bebizonyította, hogy az alkoholizmus esetében valójában betegségről van szó. Az illetőnek tehát nem elítélésre, hanem segítségre van szüksége, hiszen saját erejéből képtelen kilépni e függőségi viszonyból. E téren elsősorban a családtagok és a barátok tudnak hatékonyan közreműködni.

alkohol függőségAz alkoholfüggőség kialakulását illetően még homályban tapogatózunk, mindenesetre nem kizárt, hogy biológiailag öröklött adottságok is szerepet játszhatnak benne. Az emberek mintegy 12%-a feltehetően immunis az alkoholfüggőséggel szemben, s ha időről időre nagyobb mennyiséget fogyasztanak is, bármikor abba tudják hagyni. Mások viszont alkoholistává válnak. Az alkoholistáknak különféle típusai léteznek, melyek közül az alábbiakat különbözteti meg:

Alfa-alkoholista

Ez a típusú alkoholista a szeszesital-fogyasztás hatására lelkiállapotának jelentős megkönnyebbülését éli át, feszültségének enyhülését és oldódását, s e „pozitív" tapasztalat következtében konfliktushelyzetekben vagy nehézségek felmerülésekor egyre gyakrabban folyamodik alkoholhoz, miáltal bizonyos mértékű pszichikai függőség alakul ki benne. Bizonyos idő elteltével lehetetlenné válik számára, hogy életét az alkohol „jótékony" hatása nélkül, mely gátlásaitól és bizonytalanságától megszabadítja, irányítani tudja.

Béta-alkoholista

Ebben az esetben az illető megszokásból iszik, s társaságban minden alkalmat megragad és kihasznál, hogy alkoholt fogyasszon. Minthogy a „kellemes" hatás mindig csak később jelentkezik, időről időre fokozatosan növeli az adagot. A szüntelenül fokozódó alkoholfogyasztás következtében súlyos károsodás éri a szervezetet.

Gamma-alkoholista

A gamma-alkoholista, túljutva a „megkönnyebbülési céllal ivók" kezdeti fázisán, már képtelen az alkohol nélküli normális életvezetésre. Elsősorban a lelki megterhelésekkel nem tud többé megbirkózni alkohol nélkül, mely egyre inkább nélkülözhetetlen gyógyszerévé válik, nyugtatóvá és a terhelések ellensúlyozójává. A szüntelen alkoholfogyasztás hatására fokozódik szervezetének hozzászokása is, úgyhogy az áhított hatás eléréséhez egyre nagyobb mennyiségre lesz szüksége. Mindazonáltal kikérné magának, hogy az alkoholisták közé sorolják, minthogy ivását nem az alkohol szeretete motiválja.

alkoholizmusAz ilyen ember egyre gyakrabban jut el a teljes részegség állapotába, s idővel bekövetkezik nála a „filmszakadás" ismert jelensége - többé már képtelen emlékezni rá, mi mindent csinált, kábult állapotában. Később viszonylag csekély alkoholfogyasztás után is előfordulhat, hogy olyasmit cselekszik, vagy mond, melyet utólag egyszerűen nem tud felidézni.

Környezetének bíráló megjegyzéseit elkerülendő, egyre inkább rászokik a titokban való ivásra. Alkoholkészletét rejtekhelyen tartja, és gondolkodása egyre gyakrabban kering az ivás körül. Rendhagyó ivási szokása saját magában is tudatosodik, ami bűntudatot ébreszt benne, következésképp kínosan kerüli az alkoholról való beszélgetést. Viselkedése révén fokozatosan elszigetelődik, egyre magányosabb lesz.

Ráadásul társadalmunkban egy ilyen ember aligha kelt feltűnést. Közvetlen, toleráns, sőt kapcsolatra kész személyiségnek látszik. Társai szüntelen dicsérik szívós „állóképességét". Pedig már régóta elveszítette a kontrollt alkoholfogyasztása felett, sőt társadalmi konfliktusai is adódtak. Gyötrelmes kínlódása újra meg újra arra készteti, hogy próbáljon meg „mérsékelten inni". Hébe-hóba sikerül is egy időre felhagynia vele, vagy legalább a mennyiséget korlátoznia. Meghatározott, saját maga által kigondolt ivási szabályokkal sújtja magát, csak azért, hogy ismételten megszegje azokat. Az önkontroll rohamos hanyatlása az önértékelés fokozódó csökkenéséhez, valamint én gyengeséghez vezet. Mindezeket kompenzálandó, a beteg agresszív viselkedésbe vagy önsajnálatba menekül.

Az alkoholmennyiség korlátozását célzó kísérletre a szervezet az ivásmentes időszakokban elvonási tünetekkel - nyugtalansággal, remegéssel, verejtékezéssel - reagál, így az illető ismét csak kénytelen „orvosságért" nyúlni. Ezzel máris a krónikus fázisban találja magát. A szervezet alkoholtűrő képessége meredeken hanyatlik, s már kis mennyiségek is kábulathoz és a test idő előtti összeroppanásához vezetnek.

Lehetséges következmények:

  • az ideg- és agysejtek elhalnak
  • maradandó agykárosodás, például agyzsugorodás, következik be
  • a máj súlyosan károsodik
  • a vérerek begyulladnak; következmény: érelmeszesedés
  • a vesékben kóros elváltozás következik be, és összezsugorodnak
  • az ízületek működése nem kielégítő
  • a kezek remegnek
  • ideggyulladások, majd végül az egész idegrendszer szétesik
  • krónikus gyomorhurut
  • impotencia

Delta-alkoholista

Ennél a típusnál az alkoholtól való szoros testi függőség alakul ki, következésképp állandóan szüksége van egy bizonyos mennyiségre, hogy megakadályozza a kínzó 'elvonási tünetek fellépését.

Epszilon-alkoholista

Erre a típusra a depresszív lehangoltság, fokozott ingerlékenység és az alkoholra való szinte rögeszmés gondolás rendszerszerűen váltakozó időszakai jellemzők. Az alkoholfogyasztás az önkontroll rohamos elvesztéséhez, több napos tivornyákhoz vezet. A másnaposságot és megbánást követő időszakban a beteg egy csöpp alkoholt sem fogyaszt. E szükséglete örök időkre kielégítettnek tűnik, s egy ilyen embernek egyáltalán semmi köze nem lesz többé az alkoholhoz - kivéve a következő alkalmat.

Az alkoholizmus gyógyításának nem létezik egyetlen bevált módja. Lehetséges viszont az ivást abbahagyni, de csak úgy, ha az illető többé egy csepp alkoholt sem fogyaszt. Mindehhez persze erős motivációra és elvonókúrára van szükség. Az alkoholistának be kell látnia a kezelés szükségességét, és magának is akarnia kell. Egy ilyen kezelés csupán akkor vezethet sikerre, ha az illető kész arra, hogy ismét vállalni tudja a felelősséget önmagáért ahelyett, hogy másokra hárítaná. Amennyiben erre egyedül nem képes, csatlakozhat valamely önsegítő csoporthoz is. Itt bizonyára megtalálja a támaszt, melynek segítségével elkerülheti a visszaesést.

Alkoholizmus: „önmagunk" keresése, túlzott követelményszint érzete; a készség hiánya, hogy vállaljuk az élet problémáit

Az alkoholizmus jelzi

  • hogy még nem találtam meg „önmagam", minthogy minden szenvedély voltaképpen önmagunk keresésére irányul. Önmagam hiányosságát érzem, s ez bizonytalanságot, nyugtalanságot és kielégítetlenség-érzetet okoz. E hiányt belső üresség formájában tapasztalom meg, melyet megkísérlek megszüntetni, vagy legalábbis elfeledni. Az alkohol valóban feledést hoz, a hiányérzet viszont egyre erősebben jelentkezik a tudatban, hiszen nekem nem felejtésre, hanem feltöltődésre van szükségem.
  • hogy úgy érzem, túl sokat követelnek tőlem, és segítségre van szükségem. Az ivásból bátorságot és higgadtságot merítek. Érzelmeimben túlságosan is gazdag (vagy szegény) vagyok, s ezen érzelmek nincsenek összhangban egymással.       •
  • hogy szellemileg is hiányt szenvedek, minthogy az alkohol „szellemi" természetű, és én e hiányt materiális szinten próbálom megszüntetni, s nem ott, ahol valóban fennáll. Inkább megkísérlem gondjaimat és problémáimat alkoholba fojtani, hogy az alkohol segítségével könnyebben „lecsússzon" a nehezen nyelhető. Nem vagyok hajlandó a dolgokat úgy „lenyelni", ahogy léteznek; kizárólag csak azt „nyelem le", ami nekem „ízlik", mégpedig a nekem tetsző módon és formában.
  • hogy életemben nem én játszom a főszerepet, nem hagyom élni magamat.
  • hogy cselekvőképességem megbénult, minthogy életemet nem teremtő módon irányítom. Teremtő erőmet nem vetem be annak érdekében, hogy problémáimat megoldjam. Nem végeztem el, tehát a házi feladataimat az „élet iskolájában", s most, korrepetálásban" részesülök.
  • hogy környezetem egyre inkább magamra hagy, mintegy felszólításként, hogy a helyes lépést saját döntésemből tegyem meg.
  • hogy ízületeim megmerevedtek, minthogy „mozdulatlanná" belerögzültem a problémáimba.
  • hogy májamat megterhelés éri, minthogy „belső mércémet" elveszítettem.
  • hogy vesém károsodik, mert vonakodom a „te"-vel való szembenézéstől, a gondokkal, problémákkal, a miattam nehézségekkel
  • küzdő emberekkel való szembesüléstől. A vese ugyanis „társ-szervünk-.
  • hogy az alkohol hatására más tudati állapotba kerülök, ahol már semmiféle, „mérce" nem gátol, ahol „mértéktelenül" létezhetek.
  • hogy kellemesebbé akarom tenni az életet anélkül, hogy cselekvő módon részt vállalnék benne.

 

Amit tenni kell

Vizsgálja meg, milyen esetekben és helyzetekben folyamodik iváshoz. Fontos adatok birtokába kerülhet arra vonatkozóan, milyen szituációkat szeretne elkerülni, mivel nem kíván szembenézni. Lássa be: „Nincs szükségem külső segítségre. El tudok és el is kell jutnom odáig, hogy önmagamban találjam meg a fogódzót. Van bennem érték, s megfelelő támasza vagyok önmagamnak.

Amennyiben valóban önmagam vagyok, nincsen hiányérzetem, és a békét saját magamban találom meg."

Ismerje fel, hogy nem léteznek megoldhatatlan problémák, hiszen minden egyes életfeladat „mértékre szabott", képességeinknek megfelelő s így megoldható.

Aki felismeri és beteljesíti az élet értelmét az, maga is elégedett lesz. Aki szüntelenül igazi énjét keresi és „öntudatosan" él, annak nincs többé szüksége arra, hogy az alkohol segítségével elmeneküljön a jelenből, de elkezdhet végre élni, ahelyett, hogy lassan haldokolna.

 

 

Alzheimer kórRégebben „preszenilis dementiának" hívták ezt a betegséget, mivel az élet korábbi fázisaiban idézte elő a normális öregkori leépülés jelenségeit. A betegség főleg az 50. és a 60. életév között éri el az embert, különös előszeretettel a nőket. A betegség az agy elöregedési folyamatának korán beinduló karikatúrája, és gyorsan teret hódít az öregségtől amúgy is annyira szenvedő társadalmakban. A nyugati ipari országokban a negyedik leggyakoribb halálok lett, mégis a (még) nem érintettek tudatában ez a kór semmilyen szerepet sem játszik. A „nagy felejtés" maga is a felejtés áldozatává válik. Egy olyan betegség, melynek eredményeként az ember elveszíti az értelmét, provokációnak számít az olyan társadalomban élő ember számára, amely az értelmet mindenek felett valónak tartja. Amikor Alois Alzheimer bajor pszichiáter 90 évvel ezelőtt először leírta ezt a kórt, az orvosok egy ideig nem is akartak hallani róla. Csak annak következtében kezd megjelenni a köztudatban ez a tudatvesztés legrosszabb formáját, azaz az agy degenerációját jelentő betegség, hogy az utóbbi években rohamosan emelkedett a megbetegedések száma. Az öregkor szürke függönye itt az úgynevezett amiloid lerakódások formáját ölti. Ezek az idegsejtekben és főleg a közöttük levő összeköttetésekben, a szinapszisokban telepszenek le. A fehérje lerakódások az alumíniummal összecsomósodva egyfajta habarcsot képeznek, amely egyformán bebetonozza az idegsejt belsejét, külsejét és a nyúlványait. Így az idegek nem tudják ellátni a legfontosabb funkciójukat, ami az összeköttetések teremtése lenne. A lerakódások célzottan a logikai működésekért felelős nagyagy és az érzelmi életben szerepet játszó limbikus rendszer működését blokkolják. Mialatt az emlékezet, az intelligencia, a döntéshozatali képesség, az orientáció, a beszéd, tehát egyszerűen minden, amit az értelmünkhöz számítunk, elvész, az érzelmek és a szociális minták a ritmusérzékelés és a muzikalitás gyakran sokáig megtartottak. Miután az utóbbi időben intenzívebben kutatták a problémát, különböző nyomok mutatkoztak. Egyrészt genetikai defektusokra gyanakszanak, mivel az érintettek egytizedénél igazolták a betegség öröklött jellegét. Ehhez jön még, hogy gyakorlatilag minden úgynevezett mongol idiótánál, miután betöltötte a 30. életévét, kialakul az Alzheimer betegség. Ennyiben mindkét betegség egyaránt a 21. kromoszóma defektusára vezethető vissza. Az azonban, hogy végül is mi váltja ki ezt a defektet, még nem tisztázott. Ezen kívül vannak, akik az agresszív oxigén hatásának, az idegek zsírburkát megtámadó úgynevezett oxigéngyököknek, illetve azon védőanyag hiányának tulajdonítják a betegséget, amely az ilyesmit megakadályozza. Nem az oxigén, mint olyan került gyanúba, hanem azok az egyes, különösen agresszív molekulák, amelyek pl. az ózon felbomlásakor keletkeznek.

 

A tünetek alig észrevehetően, könnyű emlékezeti zavarokkal kezdődnek. Főleg a rövid távú memória károsodik, míg a hosszú távú emlékezet továbbra is épen működik. Az, hogy a közelit elfelejtik, a messze távoli múltra azonban jól emlékeznek, amúgy is tipikus az öreg embereknél. Az alattomos kérlelhetetlenséggel a hanyatlásba vezető betegség előrehaladtával a beteg gyakran nyugtalanná és űzötté válik. Szinte kényszerszerűen megy a maga apró, tipegő lépéseivel. A tájékozódás és a beszéd zavarai, a felismeréssel kapcsolatos problémák, az értelmes cselekedetek kivitelezésének képtelensége, végül, pedig depressziók, ritkábban eufóriás hangulati zavarok jelentik a betegség további tüneteit.

 

A betegség mindig az élet második felére és ezzel arra az időre esik, amikor az ember visszafordul, és magába száll. A tünetek értelmezésekor kiderül, hogy ez a betegség az ember fejlődési útjával van kapcsolatban, és mutatja, hogy hogyan vesztette el az illető a kapcsolatát ehhez az úthoz, illetve hogyan tolódott át ez a fejlődés a testébe. A betegek gyerekessé válnak, és a szó konkrét értelmében visszafejlődnek.

 

Alzheimer kóros agyA rövid távú memória egyre súlyosbodó kiesése mutatja, hogy hogyan adják fel a betegek a közeli dolgok feletti felelősséget. A szó legszorosabb értelmében véve elfelejtik az életüket, először a jelent, majd az időben visszafelé haladva a múltat is. Az emlékezet összeomlásával könyörtelenül arra kényszerülnek, hogy a jelenben éljenek, illetve számukra a múlt eggyé válik a jelennel. Az itt és jelenben való élet, ami egyébként a fejlődés útjának a célja lenne, ebben a megoldatlan formában iszonyatossá válik. Amikor a megoldott formában merül el az ember a pillanatban, akkor a polaritásban való élet lényeges feladatai már a háta mögött vannak. Az Alzheimer betegeknél a nyugtalanság és az űzöttség elárulja, hogy mi minden lenne még előttük. Az idő elvesztésével az életút megértésének lehetősége és a feladatai ott maradnak az úton. Aki semmire sem emlékszik, és a lineáris időn kívül él, az már semmilyen felelősséget nem tud viselni. A tájékozódó-képesség hanyatlása is ugyanabba az irányba megy. Az élet végén az ember, ahelyett hogy elérte volna a célját, utat vesztett. A betegek már nem tudják, hogy hol vannak, és merre vezet az út. A gyakori depressziók teljes reménytelenségről árulkodnak. A másokra való tekintet hiánya, ami időnként a rokonok idegeire megy, majdhogynem kikerülhetetlen. Mivel az értelem minden kontrollfunkciója kiesik, ugyanolyan gátlástalanul nyilvánítják ki minden érzelmüket, mint a kisgyerekek. Mindaz, ami neveltetése és élete során felgyülemlett a betegben, az most utat törhet magának. Az ápoló személyek csak nehezen értik meg a beteg szenvedését, ami különösen éjszakánként ölt aggasztó mértéket, amikor is pániktól hangosan kiabálva felriad, vagy kóborol a házban. Mivel sem a tájékozódása, sem az emlékezete nem működik, éjszakánként teljes sötétségben ébred, anélkül hogy tudná, hogy hol van. A betegség előrehaladtával azt sem tudja, hogy ő kicsoda. Már az is megnyugtathatja, ha egy kicsi, inkább szimbolikus fényt égve hagynak, ugyanúgy, mint ahogy ez a gyerekek számára is megkönnyíti a valóság sötét oldalának elviselését.

 

A betegséget leginkább úgy foghatjuk fel, hogy az ismét gyermekké válás feladata lesüllyedt a testbe. A betegek sokszor úgy szaladnak az ápolóik után, mint a kisgyerekek, ugyanúgy kapaszkodnak a szoknyájukba, vagy legalábbis arra van szükségük, hogy az ápolójuk akusztikus jelekkel, énekkel, dúdolással, beszéddel meggyőzze őket arról, hogy ott van a közelben. Mint a kisgyerekek, ők is gyűlölik a csukott ajtókat és a bizonytalanságot. A legszívesebben a megszokott környezetükben vannak, és bizonyos körülmények között a jó szándékú meglepetésekre vagy változásokra is pánikkal reagálnak. Az érvekkel egyáltalán semmit sem tudnak kezdeni, de hálásan és örömmel reagálnak a szeretet olyan megnyilvánulásaira, mint a simogatás és a dicséret. Ha az ember meg akarja kímélni magát a beteg dühkitöréseitől, akkor adjon mindig igazat neki, hagyja, hogy minden játékban ő nyerjen, és mindenért saját magát nyilvánítsa hibásnak. Végül minden szempontból úgy kell gondoskodni róluk, mint a gyerekekről, az etetéstől a pelenkázásig. Mialatt a betegek visszatérnek életük kezdetéhez, alázatot követelnek a környezetüktől. Ezt, pedig annál inkább nehéz gyakorolni, mivel a javulásra alig van remény.

 

Az acathisiának nevezett nyugtalanság, amely apró tipegő léptekkel körbekergeti a betegeket, arról tanúskodik, hogy muszáj menniük, de arról is, hogy a lépések túl kicsik, és nincs irányuk. A betegek körben forognak. Hogy milyen igényük van a kommunikációra, az élettel való kapcsolatra és az aktivitásra, jól látszik abból is, hogy nem bírnak nyugton ülni és egyedül maradni. Az, hogy minden lehetséges alkalommal eltévednek, mivel már semmit sem ismernek fel, és orientáció nélkül tévelyegnek körbe-körbe, világossá teszi, hogy átvitt értelemben is mennyire letértek az útjukról.

 

A beszédzavarok arra utalnak, hogy milyen nehéz és egyre lehetetlenebbé válik számukra a kontaktus. Beszéd közben állandóan elveszítik a fonalat, mint ahogy az élet vörös fonalát is elveszítették. A film egyre gyakrabban elszakad, míg végül néhány összefüggéstelen kép marad. A mondatok egyre rövidebbé válnak, szavakká lesznek, és fokozatosan elvesztik a logikus értelmüket. Végül, pedig teljesen elapadnak. A betegeknek már semmiről nincs mit mondaniuk. Átvitt értelemben véve sincs már szavuk, azaz gondnokság alá helyezik őket. Emellett a nonverbális kommunikációval még mindig sok mindent ki tudnak fejezni. A beszédprobléma orvosi szakkifejezése a dysphasia, ami annyit jelent, hogy már nem rezegnek együtt a többiekkel ugyanabban a ritmusban. A majdnem teljes némaság eredményeként a beszéd terén is dezorientáltak.

 

Az agnózia, egy további tünet a felismerésre való képtelenséget jelenti. Ez a végén odáig is elmegy, hogy a betegek saját magukat sem ismerik már fel. Az önmegismerés, mint az ember útjának célja, az árnyékba süllyedt. Így természetesen a világ megismerésének feladatával sem tudnak már elkészülni. Az apraxia, a gyakorlati cselekvések kivitelezésének képtelensége meggátolja, hogy az élet segédeszközeit értelmesen használni tudják. A betegek belesüllyednek a tétlenségbe és a tehetetlenségbe. Egy olyan világgal, amelyet már nem ismernek fel, nem is tudnak bánni.

 

A depressziós, lehangolt állapotok hozzák a témát a legvilágosabban egy közös nevezőre. A depressziót feszültség-mentesítésnek, is értelmezhetjük, és valóban az elengedés egy megoldatlan formáját fejezi ki. A betegek lelkileg és testileg is leeresztenek, és az életükkel kapcsolatos gondokat átengedik a környezetüknek. Itt drasztikus formában mutatkozik meg, hogy az élet eredetéhez való visszatérés az árnyékba süllyedt. Ahelyett, hogy megoldott formában ismét olyanná válna az ember, mint a gyerekek, testi, lelki és szellemi szempontból fejlődik vissza a gyereki életkorba. Ahelyett, hogy ismét nyitott szájjal és szívvel tudna csodálkozni az élet csodáin, a némaságba süllyed. Ahelyett, hogy kis lépésekben meghódítaná az élet nagy körét, a legkisebb lépésekben körbe-körbe forog és eltéved. Visszamenekül a gyerekkor felelőtlenségébe, figyelmet és gondoskodást követel mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Anélkül, hogy ennek tudatában lenne, hatalmat gyakorol, ugyanis az egész család vagy az egyes hozzátartozók nyakába varrja azt a felelősséget, amelyet ő semmiképpen sem tud elvállalni. Bebetonozott idegsejtek a maguk megszakadt, haszontalanná vált és lassan maguktól elsorvadó kapcsolataival –ez a helyzet aggasztó anatómiai tükre.

 

Még ha a depressziót a mai felfogás szerint, mint alacsonynyomást értelmezzük, akkor is kirajzolódik belőle a menekülés aspektusa, ugyanis a depresszióban minden életimpulzus tönkremegy. Az eredmény az élőhalott. Végül is az életerők teljes elnyomása halálhoz vezet.

A tüneteken lehangoló jellegük mellett a megoldás is átsejlik, ebben, pedig ott tükröződik a megtanulandó feladat. Az emlékezet elvesztése azt is jelenti, hogy az ember eloldja magát a múltjától. Az ember feladja a kötéseket és a kapcsolatokat. A nyugtalanság és a mozgási kényszer azt hangsúlyozza, hogy milyen fontos az, hogy kinyíljon az ember és megkezdje az útját – inkább kis lépésekben, mint semmilyenekben. A tájékozódó képesség elvesztése és az, hogy a beteg nem tudja, hogy ő kicsoda, a mitológiai párhuzamokat juttatják az eszünkbe. Odüsszeusznak az a felismerés mentette meg az életét az emberevő óriás Polüphémosztól, hogy ő senki. Az óriás bezárta Odüsszeuszt és társait egy barlangba, és azzal fenyegette őket, hogy megeszi. Odüsszeusz azonban a maga hosszú útján már sokat tanult. Amikor megkérdezte tőle a küklopsz, hogy ő kicsoda, azt válaszolta: „Senki". Erre elengedte és hagyta, hogy Odüsszeusz becsapja. Azon a hazafelé vezető úton, amelyet az Odüsszeia ír le, fel kell ismerni Énünknek a rendkívüliségre és a különlegességre való igényeit. Ez abban csúcsosodhat ki, hogy rájövünk, milyen tudatlanok is vagyunk a teremtés misztériumához képest. Akármekkorára fújta is fel magát az ember Énje, mégiscsak egy jelentéktelen senki. Ezt a felismerést kényszeríti ki a maga drasztikus módján ez a betegség. Odüsszeusz és Szókratész teljes tudatossággal váltották meg ezt a feladatot. Hogy a viszonyításnak és az intelligencia állította korlátok átlépésének, a haza-, illetve visszatérésnek ez a lépése milyen fontos, arra Immanuel Kant világított rá, aki az akkori tudás csúcsaira hágva 80 éves kora után betegedett meg Alzheimer kórban.

 

A némaság azt is jelentheti, hogy az ember csendben marad egy olyan világ előtt, amely ámulatot vált ki, és amelyről már eleget mondtak. Az apraxiából, a gyakorlati cselekvések kivitelezésének képtelenségéből azt a felszólítást olvashatjuk ki, hogy a dolgos gyakorlati életet most pihenni kell hagyni ugyanúgy, mint ahogy a tudás területét (emlékezetvesztés). A cél inkább a megismerés, úgy, ahogy azt Odüsszeusz értette, és ahogy a religio és a filozófia érti, ami nem más, mint a bölcsesség iránti szeretet. A Sophiára, a nőies életbölcsességre lehetne itt gondolni, aki nem tagadja le az érzéseit. A depresszió a feszültség-mentesítést jelzi, a lélek tulajdonképpeni otthona felé szálló gondolatokat. Az élet csúcspontján, miután az ember kifejtette maximális erejét, eljutott az élet közepén bekövetkező krízisbe, és most az a fejlődésének a célja, hogy elhagyja a feszültségek területét és visszatérjen az egység teljes nyugalmába. A depressziós fázisok között fellépő eufória adhat egy kis ízelítőt abból a boldogságból, amely ott vár az emberre. Isten mennyei birodalmát az embernek saját magában megvalósítani, ez minden élet célja. A mi életünknek itt, az ellentétek világának polaritásában végül is mindig az egység, a Paradicsom, a nirvána a célja, vagy ahogy az ember nevezni akarja.

 

Alzheimer betegségGyakran két embert támad meg ez a betegség. Ha meggondoljuk, hogy a fehérje lerakódások már a tünetek megjelenése előtt 30 évvel megkezdődnek, és a betegség lefolyása akár 15 évig is eltarthat, akkor felmérhetjük, hogy mit jelent mindez a beteg partnere számára. Az ápoló személy problémája, akire a betegnek egész nap és sokszor egész éjjel is, szüksége van, aligha megoldható. Az idegen ápolószemélyzet a helyzet nehézsége miatt egészen gyorsan eléri tűrőképessége határait, és a legtöbb otthonban nyugtatókat használnak. Ezek ugyan könnyebben kezelhetővé teszik a betegeket, a tüneteket azonban rontják. A rokonoknak, többnyire a feleségeknek és a lányoknak, megvan az a felbecsülhetetlen előnyük, hogy szeretik a beteget. Ezzel azonban az a probléma is előáll, hogy eddig pozitív képük volt a betegről. Ez a kép azonban többnyire maradéktalanul összetörik, és éveken át tartó, lépésekben történő és visszavonhatatlan búcsúzáson kell átesniük, amely több erőt visz el, mint amennyit bárkitől megkövetelhet az ember. Gyakran nem is tudni, hogy ki szenved jobban, a beteg vagy azok, akik szabad akaratukból mellettük maradnak. Mialatt a betegek visszafelé haladnak visszavonhatatlan útjukon, az őket kísérő emberek az önfeláldozás útját járják. Ez annak a visszafelé vezető útnak az egyik változata, amelyet a rájuk bízott betegek megtagadtak. Míg nekik tudattalanul kell ezt az utat végigjárniuk, illetve végigszenvedniük, a mellettük álló segítők arra kényszerülnek, hogy mindezt tudatosan éljék meg. Egyes emberek, akik ezt az utat vállalták, elmondják, hogy mennyire megváltoztatta és gazdagította őket ez az út. Aki ezt az emberfeletti feladatot vállalja, sokat megtanul saját magáról és a mindannyiunkban benne rejlő gyermeki létről, a bátorságról és az alázatról. Egy gyerek felnevelésével ellentétben, ahol minden problémában ott van a javulásra való kilátás, itt az ember tudja, hogy a helyzet kilátástalan, és ez óhatatlanul lesújtó. Míg a gyerekek felnőnek, az Alzheimer betegek elsüllyednek. Ezért az ápolók nevelési kísérletei évtizedekkel megkésve érkeznek, és nincsenek is a helyükön. A hazafelé vezető úton szükség lenne az útmutatásra. Az ember útjának a sötétbe való alászállás a legfontosabb és a legnehezebb fázisa. Ez öltött alakot ebben a betegségben. A szabad akaratából ajánlkozó lelki vezető számára nem kevésbé fontos ez a fázis, mint a vezetettnek. Orpheusz és Eurüdiké történetére emlékeztet az útnak ez a szakasza, még akkor is, ha a mi világunkban többnyire a nők azok, akik szabad akaratukból vállalják, hogy egy szeretett lélek kedvéért alámerülnek a holtak birodalmába. Ezen az alapon érthetővé válhat, amikor az ápoló partner vagy a gyerekek a szeretet boldogító pillanatairól számolnak be, amely gyakran csak akkor tud érvényesülni, amikor az intellektuális páncélzat összetörik. A későbbi, az útnak az áthatolhatatlan sötétséghez egyre közelebb kerülő fokozatain azonban az ilyen tapasztalatokat is fel kell áldozni: az egyéni embernek szóló szeretet szükségképpen személyfeletti, mindent átfogó szeretetté változik, mert az ember, akit annyira jól ismertünk, eltűnik a sötétben, és az ápoló ott marad az illető gyermeki formájával. Ebben a gyermeki létben azonban nincs más, mint az ásító üresség . A megvilágosodott ember is feladja Énjét, amikor belép a nagy űrbe, eltűnik az egyénisége. A kettő között azonban az a jelentős különbség, hogy ő eközben teljesen tudatos.

 

Mivel ez a betegség „az öregkori normális leépülési jelenségeket" erősíti fel, világos és elrettentő tükröt tart egy olyan társadalom számára, amelyben egyre több az Alzheimer kóros beteg. Nálunk az, hogy megöregedni, igen gyakran azt jelenti, hogy gyerekessé válik az ember, akár az agyér-elmeszesedés, akár a dementia más formáinak vagy a többszörös szélütésnek vagy az agy „normális" leépülésének következtében. A tulajdonképpeni feladat azonban úgy szól, hogy az embernek tudatosan vissza kell fordulnia, és „ismét olyanná kell válnia, mint a gyerekek."

 

  1. Jól vettem-e a kanyart, megtaláltam-e azt a pontot az életemben, ahol vissza kellett fordulnom, és felhasználtam-e arra, hogy hazatérjek?
  2. Hogy érzi magát a bennem levő gyerek? Megtartottam-e a hozzá fűző kapcsolatot, és egyre közelebb kerülök-e hozzá, ahogy öregszem? Ismét közelebb kerülök-e a gyerekekhez?
  3. Mi szerint tudnék tájékozódni? Honnan kellene fénynek jönnie az életembe? Milyen segítséget hagytam ott kihasználatlanul?
  4. Mi által veszítem el újra és Újra a többi emberhez és az élethez való kapcsolatomat?
  5. Megtagadom-e az életemért való felelősséget?

 

 

amalgám mérgezésAz amalgám-mérgezés, az idegrendszeren belüli lerakódások (agy, gerincvelő, idegek), a központi szabályozás létének megkérdőjelezése, a rálátás képességének elvesztése, az izmokban (izomfájdalommal járó kötőszövet-myalgia), a szellemi-lelki mozgékonyság gondot okoz, az izületekben (reumás panaszok), a páciens csak fájdalmasan tud „artikulálni" (izületeit mozgatni), a vesében, az embertársakhoz fűződő harmonikus kapcsolatokat kommunikációs blokádok nehezítik.

 

Amit tenni kell!

Az amalgámtömések eltávolítása fogorvos segítségével a megfelelő óvintézkedések megtételével, az amalgám (homeopátiás úton való) eltávolítása a szövetekből is, saját életünkben felismerni azt a tendenciát, hogy a problémák eltávolítása az életünkből új problémaköröket von maga után, saját mozdulatlanságunk elismerése valós problémaként (az idegrendszer, az izmok és az izületek mind a mozgással kapcsolatos témához kötődnek). Tiszta vizet önteni a pohárba minden téren.

 
Hirdetés
A honlapon található információk leírások csupán tájékoztató jellegűek, felhasználás, alkalmazás csak saját felelősségre!