agykárosodás
| ||||||||
|
Az elsődleges megbetegedés főleg újszülötteket és kisgyerekeket érint, akik azt a benyomást keltik, mintha még mindig azért harcolnának, hogy végérvényesen belépjenek ebbe az életbe. Az ebben a korai életkorban túldimenzionált fej a születés után másodszor válik az életveszélyes harc színterévé. Mint ahogy a születésnél való harántfekvés azt jelzi, hogy ez a gyerek keresztbe feküdt és az élet tervbe vett játékát nem játssza olyan egyszerűen együtt a többiekkel, itt is egy bizonyos ellenállás fejeződik ki. A gyereknek még tovább dagad a már egyébként is túlméretezett feje, mivel a gyulladás okozta vízbőségtől tovább, fokozódik az agyban lévő nyomás. A lágy kutacs kitüremkedik. Hosszabb távon a vízfej kialakulása fenyeget, a felső férfias pólus túlzott hangsúlyozásának tragikus szimbóluma. Egy ilyen korai életkorban távol eső magyarázatnak tűnne fej- vagy akár ego-problémára gondolni. A reinkarnációs terápia tapasztalatainak alapján a rutinszerű születés során, belevéve a születés előtti szakaszt, az ilyen korai ellenállások, az életbe való belépésért folytatott agresszív összecsapások teljesen mindennaposak. Szimbolikusan a gyerek nagyobb ellenállást fejt ki az új élet, mint a sötét ősanya ellen, akinek az öléből éppen most szabadult ki. Az ősanya visszatartó erői ellen folytatott harc a test színpadán zajlik. Ez a görög mitológiában Hekaté, az indiaiban Kali néven ismert vérengző istennő a maga sajátos eszközeivel dolgozik. A gyulladásos folyadék áradata a kemény koponyafalnak nyomja a puha agyat. Amennyiben a csont még elég puha ahhoz, hogy engedjen, fennáll a veszélye annak, hogy vízfejű lesz a gyerek. Ha viszont ehhez már túl késő van, akkor az agyszövetek mennek tönkre. Ennek, pedig a gyengeelméjűségig mindenféle agykárosodás lehet a következménye.
A tágulásra képes testrészekben zajló gyulladásokkal ellentétben azért játszik ennyire kiemelkedő szerepet a minden gyulladásban jelen lévő víz, mert a növekvő életkorral egyre keményedő koponyaüreg kitágíthatatlan határokat szab a térfogat-növekedés elé. Az agyat nyomás alá helyező víz szintjének emelkedése és az ellenállást kifejtő koponyacsontok közötti szakítási próbát éli meg a beteg fejfájásként.
Felnőtteknél a betegség főleg, mint másodlagos megbetegedés jelentkezik. Ha a tbc átterjed az agyhártyákra is, akkor az alapvető harc a legmagasabb szintre terjedt ki és élethalálharccá vált. Az utóbbi néhány évben sok szó esik a kullancscsípés veszélyes szövődményévé vált meningoencephalitisről, és sok emberrel utáltatta meg a természetet. A kicsi, még néhány évtizeddel ezelőtt ártalmatlan vérszívókat a természet alattomos válaszának tekinthetjük a mi erőszakoskodásunkra. Természet anyánk érezteti velünk a hatalmát, amikor az ilyen kis segítőcsapatok milliárdjait küldi a földre, a vízbe és a levegőbe, s átváltoztatja az ártalmatlan kis élőlényeket az ember ellenségeivé.
A meningitis tünetei a fej és a fejfájás körül forognak, bár a gerincvelő is érintett, és gyakran náthaszerű panaszok is jelentkeznek. Egyrészt az általános ingerlékenység, másrészt az apátiáig és álomkórig terjedő indítékszegénység sorolható az általános tünetek közé. Az első a testbe csúszott agresszív alaphelyzetet jeleníti meg, amely sokszor az úgynevezett opisthotonuson (a test görcsös megmerevedése hátrahajló helyzetben) látszik. Ez az állapot, amikor a beteg fektében szinte felágaskodik. Görcsök kísérik és súlyosbítják ezt a drámát. A beteg végigrázkódik, mintha egy nagyobb erő próbálná felrázni az életre. A szájzár mutatja azt a képtelenséget, hogy mentse a bőrét és harapjon, ha kell. Az állkapocs agressziós eszközei a legmagasabb feszültségi szinten bénulnak meg. A hiperesztézia nevű túlérzékenység árulja el, mennyire túlingerelt a beteg bőre, ami nem más, mint testének külső határa. Mialatt a legmagasabb szinten tombol a harc az agy védekező pajzsáért, a test védőrétege a legmagasabb fokú riadókészültségben van.
Másrészt az olyan tünetek, mint az apátia, azt mutatják, hogy milyen kevéssé készek a betegek arra, hogy tudatosan 4 részt vegyenek az életben maradásukért vívott harcban. Ennek éppen az ellenkezőjét figyelhetjük meg. A somnolentia, a nagyfokú álmosság azt demonstrálja, hogy a szó legmélyebb értelmében véve átalusszák az életüket. Az alvás, mint a halál kistestvére látszik megszerezni az uralmat az ősanyától való elszabadulásért folytatott törekvések fölött. A fejnek mint a test főnökének le kell feküdnie, az agyat pedig, a szervezet kapcsolócentrumát az a lehetőség fenyegeti, hogy visszasüllyed az őstenger habjaiba. A teljes étvágytalanság, pedig arról árulkodik, hogy az érintett elvesztette az életre való étvágyát, vagy nem is volt neki soha. A delíriumokat felesleges értelmezni. Meglehetősen közvetlenül fejeződik ki bennük az eddig pórul járt tudattalan tematika. A gyötrő fejfájások fokozatai a lüktetéstől a szúráson át addig az érzésig terjednek, hogy a betegnek mindjárt szétrobban a feje.
Ilyesmi fenyegeti azt a fejet, amelynek tulajdonosa túl sokáig halogatta vagy nem volt kész arra, hogy a magáévá tegye az életterét. Azt mutatja, hogy mennyire a sarokba szorították. Ez az újszülöttekre nézve is érvényes, akiknek azt kell eldönteniük, hogy részt vesznek-e ebben az életben vagy visszatérnek az ősanyába. A fölérendelt kapcsolóközpontban zajló pokoli lárma a be nem vallott tudatossági állapotot tükrözi vissza. A „szét tudnék robbanni" kifejezés világít rá arra, hogy mi a helyzet. Egyes betegeknek valóban az-az érzésük, hogy a fejük teteje bármelyik pillanatban kinyílhat, és így megszabadulnak az elviselhetetlen nyomástól. És ez az érzés valóban a páciensek számára nyitva álló alternatívákat tükrözi: vagy felfelé menekülnek, cserbenhagyva a testüket, vagy le kell győzniük a nyomást gyakorló sötét áradatot, és ki kell szabadulniuk a szorításából. A páciensek nincsenek abban a helyzetben, hogy felegyenesedve megtartsák a fejüket, és le kell feküdniük, vagy pedig a testüket kell letenniük. Az úgynevezett opisthotonusban a gerincoszlop túlzott kinyújtása testesíti meg a talán utolsó felágaskodásra való törekvésüket. Minden egyes fej- vagy térdhajlítás fájdalmas a számukra. Így fekszenek betegen, homorú testtartásban, a nyakszirtjükre tolt fejjel, az álluk felfelé kinyújtva, az átélt kínokat tükrözve, ám dacosan. A tartás csekély alázatról tanúskodik, a gyulladás, pedig azt mondja el, hogy milyen kevéssé készek arra, hogy tudatosan harcoljanak. A tekintetük felfelé, a háború színtere felé vagy még azon is túl, a mennyekbe néz. A felé a terület felé, ahová félő, hogy elmenekülnek. Attól a pillanattól fogva van jó esélyük arra, hogy életben maradjanak, amikor elhatározzák, hogy harcolni fognak érte. Csak akkor csökkenhet a fizikai harc.
A betegség magas lázzal jár, ami arra vall, hogy ebben a konfliktusban az egészről van szó, és általános mozgósításra került sor. Minden foknyi lázzal több, mint kétszeresére növekszik a szervezet védekezőképessége. Közben, pedig lelkileg egyre nő az apátia. A gondolatok elkezdenek pörögni, lázfantáziák keletkeznek, és nem ritka, hogy a betegek úgy élik meg pokoli harcukat, mintha egy moziban néznék végig rendkívüli erejű szimbólumokkal illusztrált saját filmjüket. Ennek a tudatködnek a védelme alatt szemlélhetik belső távolságtartással azt, ami a normális tudati állapotukban elviselhetetlen lenne a számukra. Az olyan tünetek, mint az egyre fokozódó agynyomás, mutatják, hogy milyen feszültség alá került a központ, és mennyire elnyomott helyzetbe jutott a kommunikációja. Ebben az állapotban sem a felnőttek, sem a kisgyerekek nem tudják érvényesíteni akaratukat. Minden gyulladás kórképébe beletartozik az, hogy a szövetekből kilépő víz hatására duzzanatok keletkeznek. Ebben az esetben azonban nincs kiút a vizes dagály számára. A felnőtteknél kialakul az úgynevezett pangásos papilla, azaz a látóidegnek a szem recehártyájából való kilépési pontján keletkező ödéma. A pangásos papilla szélsőséges esetben annyira összenyomhatja a látóideget, hogy a beteg megvakul. A csecsemők kutacsa, a koponya elülső részének még nyitott területe kidomborodik. Az első esetben agy ödéma, a másodikban vízfejűség a fenyegető szövődmény. A tomboló háborúban olyan sok lelki (víz) marad a pályán, hogy félő: megfojtja a központi kommunikációs struktúrákat. Ugyanúgy, ahogy az agy védelmére szolgáló agyhártyák is fenyegetéssé válnak, a liquor is veszéllyé változik. A gyulladás következtében egyre nagyobb mennyiségben termelődik, és szabályszerűen összenyomja az agyat.
Ha a háború agyvelőgyulladás vagy encephalitis formájában átterjed az agyhártyákról a tulajdonképpeni agyállományra, akkor gyakorlatilag élethalálharc veszi kezdetét. Ebben a háborúban a teremtés koronájáról, az agyról van szó. A kisebb-nagyobb kiesések mutatják a fenyegető irányt. A teljes, tudatvesztésig is terjedhető öntudatzavarok már a lét és nemlét érzésével szembesítik az érintettet. Ebben a fázisban a testhez való kötődés is meglazul, a tudat időnként elválhat a testtől. Ez a háború szétrombolhatja a kommunikáció bázisát, és maradandó kieséseket eredményezhet.
Az agyhártyáknál az élet alapjának védelméről van szó, az emelkedő liquor dagállyal és a területéről visszahúzódó aggyal a polaritások harcáról: egyrészt intellektusunk alapanyagáról, másrészt a nőies (gyulladásos) vízről. Az élet mindegyik fázisában az-az ember dolga, hogy megtalálja a saját közepét, ez ugyanis az-az egyetlen helyzet, amely összeegyeztethető az élettel. A betegség először is azt mutatja, hogy mennyi harc dúl az élet központja körüli védőbástyán, másodszor pedig azt, hogy egyensúlyvesztés állt be a nőies-vizes és a férfias-tüzes erők között. A test feletti uralomért folytatott háború egyrészt a kórokozók és a védelem, másrészt a sötét ősanya visszahúzó erői és az előre- és felfelé törekvő világos szellemi erők között tombol.
A vizes áradat emelkedése a felnőtteknél gyakran a domináló száraz intellektus fordított, szellemi-lelki helyzetének a kompenzációja. A megoldást jelentő feladat ezzel kapcsolatban az „érzőgondolkodás" kialakítása lenne, ami annyit tesz, mint az érzések nőies-vizes erejét összekötni a gondolkodó intellektus száraz szellemiségével. Az újszülötteknél kézenfekvőbb az-az értelmezés, mely az emelkedő dagályban annak az ősharcnak a leképződését látja, amely az anyák sötét birodalma és a felfelé törekvő szellemi erők között folyik. A túlélésre hangolt természetünk szerint a lázongó férfias oldal mellett állunk, és azt kívánjuk az újszülöttnek, hogy vívjon meg a forró harc sötét erőivel, és győzzön.
Ami a felnőttek számára a megtanulandó feladatot illeti, a tünetek valami belső ellentmondásosat mutatnak. A halálos fejfájások, amikor a beteg úgy érzi, hogy szétrobban a feje, a megoldások látszólag összeegyeztethetetlen voltát mutatják. Egyrészt a liquor emelkedő szintjével a nőies erők (érzelmek) akarnak az életben lendületbe jönni. Másrészt az agresszív-férfias jelleg még erősebben nyomul fel. A feladat, pedig az, hogy merje megvívni a háborút a legmagasabb szinten, ha szükséges, merjen szétrobbanni (ahogy a fejfájás is üzeni), álljon rá saját útjára, és vegye kézbe mindazt, ami bántja és szorongatja. És természetesen a nőies víz az (a liquor), ami ilyenkor a szó szoros értelmében nyomja az embert.
A hátgerinc túlnyújtása mutatja azt a feladatot, hogy húzza ki magát, fejlessze ki öntudatát, büszkeségét, és emelje fel a tekintetét. Erre, pedig kevés dolog lenne olyan alkalmas, mint a beteg saját gondolati impulzusai és azok szabad kreatív áramlása, ahogy azok a lázálmok rohanó fantáziáiban kitombolják magukat. A gondolati képek, az érzelmek és az emóciók keveréke indított pert a tudatos életben őt megillető helyért.
„A háború minden dolgok atyja", fogalmazta meg Hérakleitosz. Nyilvánvalóan Marsra, a hadak istenére és az általa képviselt őselvre gondolt. Az agyvelő(hártya)-gyulladásban szenvedő beteg előtt álló követelmény az, hogy ennek az időtlen tudásnak a maga életében is érvényt szerezzen. A Mars az energia minden formáját képviseli, és azzal lehet kielégíteni, ha az ember, pl. bátor és dinamikus. Arról a bátorságról van itt szó, amellyel az ember nekifog megtenni az életben az első saját lépéseit, és ha kell, tűzbe megy a közben megszerzett ideáljaiért. A központban dúló pokoli háború helyett az élet központi kérdéseivel kellene tűzzel és lánggal, azaz lelkesedéssel foglalkozni. Inkább a környezet számára fűteni be a poklot, mint a saját fejét tenni egy pokolian forró harc mezejévé. Az lenne a dolga, hogy felnyíljon az izgalmas témák iránt, hogy belsőleg felizguljon, és talán még hagyja is, hogy a téma felzaklassa, ahelyett hogy a veszélyes kórokozók számára nyíljon meg, a központi szervét kívülről bolygassa fel.
A meningoencephalitisnél a benne lévő alappolaritásokat össze kell hoznia az embernek, és forró, intellektuális harcot kell vívnia saját nőies érzelmi világával. Annak az érző gondolkodásnak a kifejlesztését érthetjük ez alatt, ami középen van a nőies és férfias jelleg között, és mindegyiknek megadja, ami jár neki.
Végül nemcsak az újszülötteknél, hanem a felnőttek esetében is egy új születésről van szó. A születés minden esetben összeütközés a megőrző nőies és az előre törekvő férfias erők között. Végérvényesen el kell hagyni az anya ölet, ám közben nem szabad figyelmen kívül hagyni az igényeit, hanem magasabb szinten kell megvalósítani őket. Melyik életbe vezető lépés áll most előttem? Hol kell az ősanyait magam mögött hagynom ahhoz, hogy egy újabb síkon újra fel tudjam fedezni?
Ilyen körülmények között egyszerűen érthetetlen, hogy társadalmunk nemcsak eltűri, de egyenesen támogatja az alkoholfogyasztást. Minden vendégségben, összejövetelen újra és újra elhangzik a felszólítás, csupán még egy pohárkával", s ha határozottan visszautasítjuk, csúfondáros megjegyzések céltáblái leszünk. Ebben a vonatkozásban tehát szüntelen kísértésnek vagyunk kitéve. S ha engedünk, és hatalmába kerít bennünket az alkohol, hirtelen egyedül találjuk magunkat, mert a társadalom elutasítja, hogy bármi köze legyen egy ilyen emberhez. Akaratgyengének, sőt jellemtelennek és megrögzött alkoholistának tekintik. A tudományos kutatás viszont már régóta meggyőzően bebizonyította, hogy az alkoholizmus esetében valójában betegségről van szó. Az illetőnek tehát nem elítélésre, hanem segítségre van szüksége, hiszen saját erejéből képtelen kilépni e függőségi viszonyból. E téren elsősorban a családtagok és a barátok tudnak hatékonyan közreműködni.
Alfa-alkoholista Ez a típusú alkoholista a szeszesital-fogyasztás hatására lelkiállapotának jelentős megkönnyebbülését éli át, feszültségének enyhülését és oldódását, s e „pozitív" tapasztalat következtében konfliktushelyzetekben vagy nehézségek felmerülésekor egyre gyakrabban folyamodik alkoholhoz, miáltal bizonyos mértékű pszichikai függőség alakul ki benne. Bizonyos idő elteltével lehetetlenné válik számára, hogy életét az alkohol „jótékony" hatása nélkül, mely gátlásaitól és bizonytalanságától megszabadítja, irányítani tudja. Béta-alkoholista Ebben az esetben az illető megszokásból iszik, s társaságban minden alkalmat megragad és kihasznál, hogy alkoholt fogyasszon. Minthogy a „kellemes" hatás mindig csak később jelentkezik, időről időre fokozatosan növeli az adagot. A szüntelenül fokozódó alkoholfogyasztás következtében súlyos károsodás éri a szervezetet. Gamma-alkoholista A gamma-alkoholista, túljutva a „megkönnyebbülési céllal ivók" kezdeti fázisán, már képtelen az alkohol nélküli normális életvezetésre. Elsősorban a lelki megterhelésekkel nem tud többé megbirkózni alkohol nélkül, mely egyre inkább nélkülözhetetlen gyógyszerévé válik, nyugtatóvá és a terhelések ellensúlyozójává. A szüntelen alkoholfogyasztás hatására fokozódik szervezetének hozzászokása is, úgyhogy az áhított hatás eléréséhez egyre nagyobb mennyiségre lesz szüksége. Mindazonáltal kikérné magának, hogy az alkoholisták közé sorolják, minthogy ivását nem az alkohol szeretete motiválja.
Környezetének bíráló megjegyzéseit elkerülendő, egyre inkább rászokik a titokban való ivásra. Alkoholkészletét rejtekhelyen tartja, és gondolkodása egyre gyakrabban kering az ivás körül. Rendhagyó ivási szokása saját magában is tudatosodik, ami bűntudatot ébreszt benne, következésképp kínosan kerüli az alkoholról való beszélgetést. Viselkedése révén fokozatosan elszigetelődik, egyre magányosabb lesz. Ráadásul társadalmunkban egy ilyen ember aligha kelt feltűnést. Közvetlen, toleráns, sőt kapcsolatra kész személyiségnek látszik. Társai szüntelen dicsérik szívós „állóképességét". Pedig már régóta elveszítette a kontrollt alkoholfogyasztása felett, sőt társadalmi konfliktusai is adódtak. Gyötrelmes kínlódása újra meg újra arra készteti, hogy próbáljon meg „mérsékelten inni". Hébe-hóba sikerül is egy időre felhagynia vele, vagy legalább a mennyiséget korlátoznia. Meghatározott, saját maga által kigondolt ivási szabályokkal sújtja magát, csak azért, hogy ismételten megszegje azokat. Az önkontroll rohamos hanyatlása az önértékelés fokozódó csökkenéséhez, valamint én gyengeséghez vezet. Mindezeket kompenzálandó, a beteg agresszív viselkedésbe vagy önsajnálatba menekül. Az alkoholmennyiség korlátozását célzó kísérletre a szervezet az ivásmentes időszakokban elvonási tünetekkel - nyugtalansággal, remegéssel, verejtékezéssel - reagál, így az illető ismét csak kénytelen „orvosságért" nyúlni. Ezzel máris a krónikus fázisban találja magát. A szervezet alkoholtűrő képessége meredeken hanyatlik, s már kis mennyiségek is kábulathoz és a test idő előtti összeroppanásához vezetnek. Lehetséges következmények:
Delta-alkoholista Ennél a típusnál az alkoholtól való szoros testi függőség alakul ki, következésképp állandóan szüksége van egy bizonyos mennyiségre, hogy megakadályozza a kínzó 'elvonási tünetek fellépését. Epszilon-alkoholista Erre a típusra a depresszív lehangoltság, fokozott ingerlékenység és az alkoholra való szinte rögeszmés gondolás rendszerszerűen váltakozó időszakai jellemzők. Az alkoholfogyasztás az önkontroll rohamos elvesztéséhez, több napos tivornyákhoz vezet. A másnaposságot és megbánást követő időszakban a beteg egy csöpp alkoholt sem fogyaszt. E szükséglete örök időkre kielégítettnek tűnik, s egy ilyen embernek egyáltalán semmi köze nem lesz többé az alkoholhoz - kivéve a következő alkalmat. Az alkoholizmus gyógyításának nem létezik egyetlen bevált módja. Lehetséges viszont az ivást abbahagyni, de csak úgy, ha az illető többé egy csepp alkoholt sem fogyaszt. Mindehhez persze erős motivációra és elvonókúrára van szükség. Az alkoholistának be kell látnia a kezelés szükségességét, és magának is akarnia kell. Egy ilyen kezelés csupán akkor vezethet sikerre, ha az illető kész arra, hogy ismét vállalni tudja a felelősséget önmagáért ahelyett, hogy másokra hárítaná. Amennyiben erre egyedül nem képes, csatlakozhat valamely önsegítő csoporthoz is. Itt bizonyára megtalálja a támaszt, melynek segítségével elkerülheti a visszaesést. Alkoholizmus: „önmagunk" keresése, túlzott követelményszint érzete; a készség hiánya, hogy vállaljuk az élet problémáit Az alkoholizmus jelzi
Amit tenni kell Vizsgálja meg, milyen esetekben és helyzetekben folyamodik iváshoz. Fontos adatok birtokába kerülhet arra vonatkozóan, milyen szituációkat szeretne elkerülni, mivel nem kíván szembenézni. Lássa be: „Nincs szükségem külső segítségre. El tudok és el is kell jutnom odáig, hogy önmagamban találjam meg a fogódzót. Van bennem érték, s megfelelő támasza vagyok önmagamnak. Amennyiben valóban önmagam vagyok, nincsen hiányérzetem, és a békét saját magamban találom meg." Ismerje fel, hogy nem léteznek megoldhatatlan problémák, hiszen minden egyes életfeladat „mértékre szabott", képességeinknek megfelelő s így megoldható. Aki felismeri és beteljesíti az élet értelmét az, maga is elégedett lesz. Aki szüntelenül igazi énjét keresi és „öntudatosan" él, annak nincs többé szüksége arra, hogy az alkohol segítségével elmeneküljön a jelenből, de elkezdhet végre élni, ahelyett, hogy lassan haldokolna.
Általában nagy fizikai vagy érzelmi sokkot követően következik be, mint például egy szeretett személy halála, hiszen ez reményvesztéssel és lelki sérüléssel jár. A dühkitörés is rizikófaktor, mellyel testünk azt üzeni: egy bizonyos dologra képtelenek vagyunk helyesen reagálni. Esetleg tehetetlenséget érzünk egy aggasztó helyzettel kapcsolatban? A bénulás helye jelzi, vajon az érzelmi (baloldal) vagy inkább a racionális oldalunk (jobb oldal) áll a dolog hátterében. Hagyjunk időt a sebek begyógyítására, tudatában annak, hogy minden átélt tapasztalat, bármilyen nehéz legyen is az, erősebb emberré tesz minket.
Elmenekülni, kivonni magunkat a tudatos felelősség alól, az életenergia elhagyja megszabott útvonalát, és akadályozza a központot a kormányzásában. Ha túl erősen süti a nap tűz eleme a fejünket, az a felelősség elől való menekülésre késztet minket napszúrás. A fej, a test fővárosa és a kormányzás székhelye, az agy felmondja a szolgálatot, extrém esetben a légzőközpont bénulása vagy szívelégtelenség miatti halállal is végződhet. Megszűnik a kapcsolat a poláris világgal, a tűz elem egyoldalú hangsúlyozása halálhoz vezethet.
Amit tenni kell! Transzformáljuk át a nap tűz elemét lelkesedéssé, amelynek segítségével ötleteinket formába önthetjük, inkább ne menjünk a napra. Iktassunk be több szünetet, nem kell mindig lázasan dolgoznia az agyunknak a kormányzás székhelyének, még mielőtt az egész főváros dugóba kerülne, tanuljuk meg mértékkel kezelni a tüzet. |
||||||||
A meningitisnél az agyat borító védőhártyák gyulladnak be. Ez a betegség tehát a legmagasabb szinten folyó háborút ábrázolja a megőrizendő nőies erők ellen. Nem ritka, hogy a történés az agyra magára is átterjed, és meningoencephalitisszé alakul át. A lágy (pia mater) és a kemény (dura mater) agyhártyák is érintettek. Különböző baktériumok és vírusok is részt vehetnek a tevékenykedés központja körül kialakult konfliktus megjelenítésében. A behatolt kórokozók heves harcot váltanak ki a test védekező rendszerével, amely, mint minden gyulladásnál, nincs tekintettel a veszteségekre. Ebben az esetben egy olyan háborúról van szó, amelyben a szó legszorosabb értelmében az ember feje és élete a tét. A messzemenőkig nem jellegzetes szubjektív tünetek mutatják, hogy itt egyéni képről van szó. Magáért az életért és a túlélésért folyik a harc.
Modern társadalmunkban egyre fokozódó jelentőségre tesz szert az alkohol. Az elmúlt negyedszázadban a szeszes italok fogyasztása erőteljes növekedést mutatott, következésképpen ártalmas következményei is számottevően elszaporodtak. Jelenleg csak Németországban 1 800 000 alkoholistával kell számolnunk, így az alkoholizmus joggal tekinthető a legégetőbb szociál egészségügyi problémának. Az egy főre eső fogyasztás 1950 és 1985 között mintegy megnégyszereződött. Az alkoholbetegség természetszerűleg jelentősen kihat az alkoholista környezetére is, házastársára és gyermekeire, azaz a valóságban mintegy négy-öt millió állampolgár szembesül közvetlenül e problémával.
Az alkoholfüggőség kialakulását illetően még homályban tapogatózunk, mindenesetre nem kizárt, hogy biológiailag öröklött adottságok is szerepet játszhatnak benne. Az emberek mintegy 12%-a feltehetően immunis az alkoholfüggőséggel szemben, s ha időről időre nagyobb mennyiséget fogyasztanak is, bármikor abba tudják hagyni. Mások viszont alkoholistává válnak. Az alkoholistáknak különféle típusai léteznek, melyek közül az alábbiakat különbözteti meg:
Az ilyen ember egyre gyakrabban jut el a teljes részegség állapotába, s idővel bekövetkezik nála a „filmszakadás" ismert jelensége - többé már képtelen emlékezni rá, mi mindent csinált, kábult állapotában. Később viszonylag csekély alkoholfogyasztás után is előfordulhat, hogy olyasmit cselekszik, vagy mond, melyet utólag egyszerűen nem tud felidézni.
A hemiplegia a test jobb vagy bal felének bénulását jelenti, amelyet az agy károsodása okozhat.
Napszúrás esetén az enyhe panaszoktól fejfájás, szédülés, kábultság, émelygés, hányinger egészen a delírium állapotáig terjedő fáradtság és agyvérzésig terjedő agykárosodás is előfordulhat. A beteg kerüli a fényt, szívesebben tartózkodik hűvös, elsötétített helyiségben.