elbutulás
|
A megszállottság jelenségei nálunk is ismertek. Közben, pedig a pszichiátria, aminek tulajdonképpen tudnia kellene az ilyesmiről, hallani sem akar a témáról. A megszállottság és egyáltalán a szellemi lények létezése annyira nem illenek bele a mi világképünkbe, hogy az ilyen jelenségeket agyonhallgatják. Az azonban, hogy egy problémáról nem veszünk tudomást, egyáltalán nem befolyásolja annak létezését. Az epilepszia olyan eseteinél, amikor az embert rohamszerűen megszállja valami, mindenesetre egy pszichiátriai problémáról van szó. Az elmebetegségek között kellene tárgyalni, amelyekre alapvetően más kiindulási feltételek érvényesek.
A fellépő testi jelenségeket természetesen ugyanolyan kritériumok alapján értelmezhetjük, mint a többi tünetet közben, pedig állandóan beleütközünk az elmebetegség határaiba. Minden epilepsziafajtánál, az absence-okat is beleértve, a tudatvesztés a döntő jelenség. A betegek tulajdonképpen nincsenek jelen. A tudatuk elhagyja a testüket, és egy másik realitásba ragadja át őket, amelyben nem tudnak tájékozódni, és amelyből általában semmilyen emlékképet nem tudnak visszahozni magukkal. A szenvedésük is más, mint a tisztán testi problémák esetében, mert állapotuk döntő pillanatait nem élik meg tudatosan.
Ha a fizikai rohamtörténéseket nézzük, akkor azok egyértelműen a földrengésre hasonlítanak. Van, hogy a rohamot egy rövidebb aura előzi meg, amely jelzi a beteg számára a fenyegető történést. Az aurát követően a betegek azonnal összeesnek és elvesztik az eszméletüket. A vérnyomásuk is leesik, és kezdetben majdnem teljesen leáll a légzésük. Van, hogy a roham kezdetén egy hangos kiáltás szakad ki belőlük. Végezetül heves görcshullámok törnek rá a testükre, gyakran habzik a szájuk, és szét is haraphatják a nyelvüket, székletet és vizeletet üríthetnek. Azzal, hogy gumiéket tesznek a fogaik közé, a saját harapásuk ellen próbálják megvédeni a betegeket. Így nem marcangolják szét a nyelvüket és az ajkukat. A pupillák tágak és reakciómentesek, olyan merevek, mint a hulláké. A kívülállók számára valóban olyan a helyzet, mintha a betegek az utolsókat ránganák. Miután eltelt néhány perc a görcsökkel jellemzett harcból, elfogy a beteg energiája, alábbhagynak a rángások, és beáll a mély, úgynevezett terminális alvás. A páciens gyengén, továbbra is fáradtan és gyakran fejfájásokkal ébred.
A kis epilepsziás rohamokhoz sorolható egy egész sor álomra emlékeztető kábultsággal és önkívülettel (delírium) járó tudatködös állapot. Téveszmék, dezorientáltság, tájékozódási képtelenség, testi izgalmi állapot, sőt durva cselekvések is előfordulhatnak, mint amilyen, pl. az erőszakos kitörés. Ezen túlmenően egész sor pszichiátriai állapot figyelhető meg, a depressziós ingerült lehangoltságtól és az öngyilkosságra való hajlamtól akár az úgynevezett „fecsegő" epilepsziáig. Ez alatt azt értik, hogy a beteg értelmetlen szavakat ismételget az epilepsziás roham alatt.
Az egyes tünetek értelmezése előtt szeretném bemutatni a makrokozmosz egyik történését, ami, a maga szimbolikáját tekintve sok szempontból megfelel a grand malnak: ez a jelenség a földrengés. Itt is erőszakos erők sülnek ki rángásszerű mozgásokban. Reng a föld, míg a legnagyobb feszültségek el nem múlnak, aztán kisebb utórengések után beáll a nyugalmi helyzet. A földrengés lefolyása és az a kár, amit okoz, annyira hasonló, hogy azt gondolhatnánk, a földnek épp epilepsziás rohama volt. Még maga a név is átvihető lenne, mert minden földrengés tragédia, nagy baj az ott élő emberek számára. Hogy ez a föld szempontjából is nagy baj-e, abban már kételkednünk kell, ha megnézzük a rengéstevékenység hátterét. A földrengések a földkéregnek az úgynevezett feszültségi zónáit érik, amelyek azáltal keletkeznek, hogy két kőzetlemez elcsúszik egymás fölött. Mivel a széleik nem homogének, óriási feszültségi mezők lépnek fel közöttük. Amikor az ív túlfeszített, egy rohamszerű rengésben sülnek ki ezek az évtizedek alatt felgyűlt feszültségek. San Francisco, amely közvetlenül a Szent András-hasadék, az egyik legnagyobb feszültségi zóna fölött fekszik, egy olyan epilepsziás betegre hasonlít, aki épp a következő rohamára vár. A földrengéskutatók egyáltalán nem voltak az ottani 1990-es földrengéssel megelégedve, mintha túl gyengének tartották volna ahhoz, hogy az utolsó nagy rengés óta egyre gyűlő feszültségtől megszabadítsa a területet. A betegeknek ugyanígy szükségük van ezekre a kisülésekre. Az epilepszia nem kivétel, még akkor sem, ha az idegrendszerben nyugtalanító károsodásokat okoz.
Van az orvostudomány területén egy másik olyan dolog is, amelyet messzemenőkig analógnak tarthatunk a roham lefolyásával. Ez, pedig az elektrosokk-kezelés. A régi pszichiátriában erős elektromos áramütésekkel próbáltak javulást elérni. Az egész procedúra az ördög kiűzésével volt egyenlő. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy a „gonosz szellemek" időnként valóban egy időre kereket oldottak. Külsőleg egy elektrosokk természetes áramütés után beálló rohamhoz hasonlítható. A nagy rohamot valóban elektromos jelenségnek kell tekintenünk, melynek során az összes elektromos agyi tevékenységre telepszik egy túldimenzionált elektromos feszültség, és elhallgattatja őket. A beteg tudatát egy felsőbb hatalom, hasonlóképpen kikapcsolja. A kérdés az: ki kapcsolja ki és miért? A választ aligha lehet a testi tünetekből levezetni, mert hogy mi zajlik azon a másik, az éber tudat számára hozzáférhetetlen síkon, arról alig tudunk valamit.
A kívülről látható tünetek azonban lehetővé teszik a számunkra, hogy bepillantást nyerjünk a kórkép keretfeltételeibe és meglássuk, hogy milyen tanulni való feladatot szán az érintetteknek. Az aura, a roham első jele arra tanítja a beteget, hogy figyeljen a jelekre, mindenekelőtt azokra, amelyek egy másik szférából érkeznek. A szükség viszi rá, hogy megtanulja, értékesnek tartani az ilyen jelek imminens (fenyegető) jelentését, még akkor is, amikor sem megmagyarázni, sem megérteni nem tudja őket.
A roham megjelenési formájában világossá válik a páciensben felhalmozódott feszültség. Habzik a szája. Akár a dühtől, akár valamilyen más energiától habzik, az mindenesetre igaz, hogy valami, ami már régen ott halmozódik bennük, ki akar jönni. Ebből a szempontból a roham még pihentető is lehet a számukra. Oliver Sacks szerint az epilepsziás rohamok „a béke és a valódi jó közérzet érzésével járnak együtt".
A nyelvizomzat görcse és az a veszély, hogy beleharapnak a saját nyelvükbe, a történés kezdetén fennálló feszült helyzetet jelzi. „Inkább leharapják a nyelvüket, semhogy kimondjanak valamit" mondja egy szólás, s ez veszélyesen közel jár az epilepsziások valóságához. Amikor az epilepsziások a saját ajkukba harapnak, abban sokszor a konok elkeseredésre és makacsságra való hajlamukat lehet felismerni. Így a habon és egy kiáltáson kívül semmi más nem jöhet ki a szájukon. Mielőtt valamit kiengednének, inkább saját magukat marcangolják szét.
Zuhanás és kezdődő ájulás jelzi a betegek feladatát. Az a dolguk, hogy eresszék el, amit olyan görcsösen szorongatnak, saját magukat, pedig hagyják összecsuklani. Adják meg magukat annak a másik hatalomnak, amely a mi világunk eszközeivel nem hozzáférhető. Más testi tünetek is utalnak arra, hogy saját maguk megadása a feladatuk. A vérnyomásesés, pl. azt jelzi, hogy most nem az a dolga az embernek, hogy érvényesítse önmagát, hanem hogy adja fel és szolgáltassa ki magát az erősebb hatalmaknak.
A felhalmozott nyomás kiengedésének tematikája az akarattalan vizeletürítésben is tükröződik. A hólyag az a szerv, amellyel a legérzékenyebben reagálunk az olyan nyomásra, amelyhez nem vagyunk eléggé felnőve lelkileg. Minden lehetséges alkalmat kihasználunk arra, hogy félrevonuljunk és egy csendes, félreeső helyen kieresszük magunkból a felhalmozódott nyomást.
A roham képe a kezdeti harc után az egész vonalon elengedést tükröz – a beteg gyakran akaratlanul székletet ürít. A bélsár közvetlenül a test alvilágából származik, abból az árnyékvilágból, amelyben Pluto-Hadész, a holtak birodalmának istene uralkodik. Így nézve ez a tünet azt a feladatot rejti magában, hogy az ember nyíltan és nyilvánosan, szégyen és bármire való tekintet nélkül könnyebbüljön meg, illetve eressze szabadon árnyékvilága tartalmát. Az itt feltorlódott sötét témák a roham idején szerzik meg maguknak a nyilvánosság fényét. Végezetül azt a követelményt is felismerhetjük ebben a tünetben, hogy az embernek maga alatt és maga mögött kell hagynia mindent, ami materiális. Mindent egybevetve a gátlástalanság képe rajzolódik ki, egy olyan gátlástalanságé, amelynek a rohamon kívül semmilyen esélye nincs az érintett életében. Ellenkezőleg, sok epilepsziás példás kézírása például az összeszedettségtől áthatott rendről árulkodik.
A légzés kezdeti leállása, az úgynevezett apnoe arra enged következtetni, hogy a roham által kikényszerített állapot nem e világi. A légzés világosan kifejezi, hogy ehhez a polaritáshoz, az ellentétek világához kötődünk. A két pólus, a be- és a kilégzés az, ami ehhez a világhoz köt bennünket az első lélegzetvételtől az utolsóig. Az első lélegzetvétel előtt még nem érkeztünk meg igazán erre a világra, az utolsóval, pedig el kell hagynunk. A modern halálkutatások kiderítették, hogy tetszhalott állapotban, amikor tehát már nem lélegzik az ember, továbbra is érzékei, méghozzá elképesztően pontosan. Az is világos azonban, hogy ezek az érzékletek nem erről a világról valók. A mély meditációban lévő emberek vizsgálatánál kiderült, hogy a más spirituális világokban tett testen kívüli élmények egybeesnek a légzésmegállás fázisaival. Jól illenek a képhez a tág, reakciómentes pupillák, amelyek majdnem úgy viselkednek, mintha már meghalt volna az ember. Az, hogy olyan tágak, mintha a rémülettől tágultak volna ki, és az elején néha kiszakadó kiáltás arra utalhat, hogy még a roham legelején talán mégis elkapnak a betegek egy villámszerű benyomást a másik síkról, és ez a legmélyebb rémülettel vagy hitetlenkedő ámulattal tölti el őket. Az ember általában az iszonyattól vagy a borzalomtól vagy azért kiált, mert valami meghaladja az erejét. Időnként persze elragadtatásában is felkiált. Lehet, hogy a beteg lélegzete is az ijedségtől akad el. A helyzettel az is összeegyeztethető lenne, ha ezt a kiáltást segélykiáltásként értelmeznénk. Ugyanígy vehetnénk a beteg mély dimenziójából kiszakadó őskiáltásnak is. Oliver Sacks neuropszichológus utal arra, hogy Dosztojevszkij alkalmanként eksztatikus epilepsziás aurákat élt át, és a következőket idézi tőle: „Vannak pillanatok, és ezek csak öt vagy hat másodpercig tartanak, amelyekben az ember megtapasztalja az isteni harmónia létezését. A szörnyű világosság, amivel ez megnyilvánul, és az elragadtatás, amellyel betölti az embert, rettentő. Ha ez az állapot tovább tartana öt másodpercnél, a lélek nem tudná elviselni, és el kellene menekülnie. Ebben az öt másodpercben egy egész emberöltőt élek át, és mindent odaadnék érte, anélkül hogy azt hinném, hogy túl sokat fizettem.".
Az EEG alátámasztja azokat az értelmezéseket, miszerint valami erőszakos dolog rohamszerűen tör be az emberbe. Az agy saját elektromos tevékenysége hirtelen kikapcsol. Kiégnek a biztosítékok, és egy sokkal erősebb hatalom veszi át az uralmat. A beteg idegrendszere nincs abban a helyzetben, hogy az ezzel bejövő erősebb áramot tudata megtartása mellett kibírja. Itt ismét az indiánok értelmezéséhez kerülünk közel, akik szerint az epilepsziában egy szent hatalom tombolja ki magát. Sem a beteg idegrendszere nem elég fejlett elektromosan ahhoz, hogy elbírja ezt a terhelést, sem a tudata más szempontból. Olyan ez, mintha a normális váltóáramról hirtelen erősáramra kapcsolnánk át. A reinkarnációs terápia tapasztalatai szerint az epilepsziánál mindenekelőtt a túlerőben lévő sötét erők, betöréséről van szó.
Hogy a pácienseknek mindezek után szükségük van az alvásra, az érthető. Ez a mély álom majdhogynem a tudatvesztéssel egyenlő, és nem frissít fel, hanem nagyon is fárasztó. Ez, pedig amellett szól, hogy a betegnek vagy tovább kell élni a másik síkon szerzett élményeket, vagy egy nagy erőket felemésztő folyamatban integrálnia kell őket. Túlzottan megterhelt vezetékeinek is regenerálódniuk kell. Hogy a roham után fáj az ember feje az, világos, hiszen – legalábbis energetikailag, ám valószínűleg tartalmilag is – egy ideig teljesen túl volt erőltetve. A betegek csak lassan pihenik ki a hosszú, tudatuk határait, feszítő utazást. Ébredés után aztán nyugodtak, és alig emlékeznek valamire.
Abból a tényből, hogy minden grand mainál pusztulnak az agysejtek, le lehet vezetni, hogy a beteg hosszú távon elveszíti a fejét és az akaratát. Ebbe az irányba mutat az epilepsziások későbbi képe: az általános meglassúbbodás, a körülményesség és az elbutulás jelei.
A petit mal történéseit inkább a pszichiátriának kellene tárgyalnia. Itt most csak mellesleg említjük meg őket, pusztán azért, hogy rámutassunk, alapvetően ugyanabba az irányba mutatnak. Az absence-ok mögött a beteget hirtelen a hatalmába kerítő tudatködös állapotok húzódnak meg. A ködös állapot az egyik síkról a másikra, a nappalból az éjszakába vagy az alvásból az álomba való átmenet alatt áll be, illetve fordítva. Az absence-ok arra kényszerítik a betegeket, hogy lépjék át a síkok közötti – ebben az esetben az ébrenlét és az álmodás, illetve az ébrenlét és az alvás közötti – átmenet pontját. Nyilvánvalóan az a feladatuk, hogy tudatosítsák magukban a szürkület zónáját, szabad akaratukból szenteljenek neki figyelmet és világok közötti vándorrá, váljanak.
A téveszmeszerű jelenségek már egy másik világban szerzett tapasztalatok. Az optikai hallucinációban szenvedő beteg lát valamit, amit rajta kívül senki sem tud érzékelni. Ugyanez érvényes az akusztikus, a szaglási és az érintési hallucinációs formákra. A betegnek meg kell tanulnia ezt a másik dimenziót a maga valóságaként integrálni az életébe. Mivel a kényszerképzetek esetében legtöbbször az ember árnyékának megvalósulásáról van szó, nyilvánvaló az is, hogy mi a feladata: a tudatból hosszú ideje kiszorított tartalmak azt akarják, hogy megismerje, elismerje és integrálja őket.
A delíriumok esetében még nyilvánvalóbb ez az összefüggés. Itt a legsötétebb árnyék nyomul fel, amiért is a pszichiátria az effélét, mint lényegileg idegent írja le. A delíriumban mindaz testet ölt, amit a páciensek a maguk polgári életében nem ismernek. Sok szempontból a delírium ennek a polgári életnek az ellentéte. Ettől azonban nem válik idegenné, sőt a beteg lényének legmélyebb rétegeihez tartozik. Ez az ő árnyéka, az ő másik, sötét oldala. Amikor „kontrollálhatatlan és értelmetlen erőszakos cselekedetek" törnek elő belőle, akkor az egyrészt azt mutatja, hogy a beteg ezeket az energiákat olyan régóta tartja teljes kontroll alatt, hogy azok csak erőszakosan tudnak érvényt szerezni maguknak. Másrészt kiderül, hogy ezek a tettek a beteg polgári létéhez mérve értelmetlenek ugyan, ám összegzisztenciáját véve nem. A másik, sötét oldalát képviselik, és ebből a szempontból nagyon is értelmesek. Ennek a sötét oldalnak nyilvánvalóan már régóta az árnyéklétben kellett időznie, úgyhogy most csak egy robbanásos effektussal tudott a tudatosság fényébe felnyomulni. Erre a területre tartoznak azok a ritka aurák is, amelyekben a hangok egyre jobban felerősödnek, és egyre gyötrőbbé válnak, és a csúcspontot elérve megfosztják a beteget a tudatától.
Az olyan tüneteknél, mint a vándorlási mánia (epilepsziás roham alatt elkóborol, nem emlékszik rá) gyakran napvilágra kerül a dolog felszólító jellege. A páciens nyilvánvalóan túl hosszú ideig topogott egy helyben, illetve ragadt le ugyanazon a helyen vagy ugyanannál a témánál. Most kényszeresen arra hajtja valami, hogy útra keljen és új területekre, más világokba vándoroljon el.
A beszélgetős epilepszia kifejezés nagyon világosan tudtunkra adja az üzenetet: már nem arról van szó, hogy inkább leharapná a beteg a nyelvét, semhogy kinyitná a száját. Az elegáns, illetve gátolt visszafogottság ideje lejárt. Elég hosszú időn át kellett tartania magát. Most aztán szinte elragadja az embert a tünet, és a régóta felduzzasztott áram locsogással vezetődik el. A tünet a duzzasztógát átszakadásának felel meg. Ez az, amiben minden epilepsziás roham hasonló: mindegyik olyan, mint a gátszakadás, ami mozgásba lendíti az ember lényének eddig visszafogott részeit.
Az, hogy az ember kapcsolódjék be az életenergia óriási áramába és hagyja, hogy saját energiái szabadon áramoljanak, illetve kisülhessenek, egészen biztosan az egyik legfontosabb lecke az epilepszia történései által a felszínre hozott tanulnivalók közül. Ezek közé tartozik az a követelmény is, hogy nyissa meg magát az ember más síkok, különösen azok számára, amelyek a normális éber tudat elől el vannak zárva. A betegség az új tudatossági szintekre, az álom- és fantáziavilágra, sőt még a más szellemi dimenziókkal érintkező médiumok nyitottságára is utal, behozva ezeket a beteg számára jelzett feladatok körébe.
Sok olyasmi van, ami az első pillantásra, az allopátiás szempontok szerint bolondságnak tűnik, ám a gyakorlatban igen sokat segít. Nagyon jól bevált az intenzív légzésterápia. A nagy görcsrohamok megelőzésének az is egy lehetséges módja, hogy az ember még a roham előtt kis adagokban lecsapolja a lelki és testi világában bennszorult energiákat. A légzésterápiás ülés a roham homeopátiás (hasonló) képét idézi elő.
Egy teljesen átélt orgazmus és a roham között is megvannak a párhuzamok, és bizonyos szempontból hasonlítanak is egymásra. Az orgazmusban is az egész testen és hullámformában sülnek ki az energiák, annak ellenére, hogy itt a fókusz az altestben és nem a fejben van. Az epilepsziás betegek pszichoterápiájából kiderül, hogy az energiák lentről felfelé tolódtak el. Az alsó, többnyire piszkosnak megélt szinten nem merik a betegek az összes energiájukat szabadon engedni, és a fejük síkjára tolják át a történéseket, ugyanis ez a sík tisztának tűnik a szemükben.
Az energiák áramlását és robbanását lehetővé tevő intenzív nemi élet terápia az epilepsziások számára. A betegségnek azonban az a legjelentősebb üzenete, hogy az ember szabad akaratából adja át magát a roham által kikényszerített iránynak, tudatosan utazzon oda-vissza a világok közötti határokon, a valóság többi síkjára, köztük az árnyékbirodalomba, és bízza rá magát az életerős áramlatára.
Az öregedéssel kialakuló testi és pszichés képességek romlását szenilitásnak nevezzük. A szenilitás olyan betegség, ami menekülési jelez. Visszatérek egyfajta gyermeki állapotba, és annak védelmező biztonságérzetét is visszanyerem. Így azt választom, hogy mások foglalkozzanak velem, azt akarom, hogy ők vállaljanak fel minden felelősséget. Ha szenilis vagyok, akkor fel kell ismernem, hogy nem szükséges a menekülés. Ha le akarom „aratni" az annyira vágyott figyelmet, amelyet nekem szentelnek majd, akkor ezt nekem kell „elvetnem". Isteni védelem alatt állok, békében és biztonságban élek. Az életem minden percében tudatára ébredek az Univerzum erejének.
A betegség attól kapja a maga különös jellegét, hogy az élet második felében könyörtelenül fellép, és addig áldozatának hosszú (gondolkodási) időt kell eltöltenie. Olyan ez, mintha arra akarná tanítani a betegség, hogy fogadja el a sors kikerülhetetlenségét, és használja ki az addig maradt idő ajándékait. A jövő fenyegető volta azt a vágyat ébreszti fel, hogy a pillanatot élvezze, és az itt és a jelenben éljen. Éppen szörnyű könyörtelensége miatt vezet ez a betegség gyakran gyümölcsöző utakra. Az érintetteknek végül is nincs lehetőségük arra, hogy a Miatyánknak azt a sorát, hogy „legyen meg a Te akaratod", kikerüljék. Ezzel a feladattal születtek, és erről legkésőbb akkor szereznek tudomást, amikor az egyik szülőjük megbetegszik. Ez a tudás, pedig gyakran ahhoz vezet, hogy az ember a szokásosnál korábban kezd feltenni olyan kérdéseket, hogy mi az élet értelme, és korábban kezd el a hitélettel is foglalkozni. Elejétől fogva kérdéssé válik a számukra az a lehetőség, hogy a materiális világban találják meg a világi boldogságot. Az embernek az eredetével és az ellentétek világán túli egységgel való kapcsolata korán bekerülhet a beteg látóterébe. A szokásosnál jobban a tudatba nyomul az a két központi kérdés, hogy „Honnan jövök?" és „Hová megyek?" és velük együtt a megtanulandó feladat, amit már születéskor odatettek az érintett mellé a bölcsőbe.
Ha nem fogadja el az ember a sorsszerű fenyegetettségét, nem marad más a számára, mint a reménytelen menekülés a rendeltetése elől. Ez, pedig hihetetlen életéhségre és arra a kísérletre vezethet, hogy lehetőleg gyorsan és lehetőleg sokat megéljen az ember. A saját fiatalsása mindent jelent a betegnek, aki ezzel egyenesen ennek a társadalomnak a karikatúrájává válik. Fiatalság dolgában a mi társadalmunk is ugyanígy érez. Az is nyilvánvaló, hogy az érintett perelni kezd a sorsával, és megpróbálja a szülőkre hárítani a felelősséget. Az a szemrehányás, hogy inkább nem kellett volna gyereket szülniük, még az enyhébbek, közé tartozik, és ugyanakkor egybecseng az orvostudomány álláspontjával is.
Az-az érthető kívánság, hogy ennél a betegségnél minden energiáját a fiatalságába ölje az ember és az élete közepével kezdődő időszakot, leírja nemcsak ahhoz áll közel, ahogyan a mi kultúránk az élet egyes fázisait értékeli, hanem a vallásoknak és sok kultúrának a közös életmintáját is kifejezi: először kifelé megyünk a világba, majd az élet felének eltelte után visszafordulunk saját magunk felé.
Ebben az irányban található a tünetek kitörésénél kezdődő és azután folyamatosan előrehaladó demencia (elbutulás) jelentése is. Az agy, mint kapcsolóközpont lassan, ám biztosan leköszön, és elengedi a hatalmát. A betegek minden felelősséget feladnak, és fokozatosan belesüllyednek a részvétlenségbe, amíg a környezetükkel teljesen meg nem szakad a kapcsolatuk. A megoldatlan testi szimptomatikán (tünet együttesen), ami a felelősség elől való teljes elmenekülésnek felel meg, átsejlik a tünetek megoldott oldala, nevezetesen az a feladat, hogy az életút közepén túlhaladva irányt változtasson az ember, és befelé forduljon. A külvilág iránt való érdeklődés csökkenésében a közömbösség buddhista elvét, az uppekhát ismerhetjük fel, amit oly fontosnak tart a Kelet az ember fejlődése szempontjából. A betegek felé közelítő sors a maga kikerülhetetlenségében áldásos is lehetne, ha ezeket a megoldott lehetőségeket már a tünetek megjelenése előtt szemügyre vennék.
A leglátványosabb tünetek, a táncszerű akaratlan mozgások a feltorlódott energia spontán kisülésével egyenlők. A betegek a feszültség drasztikus hiányától szenvednek, amíg egy mozgásroham az elmulasztottat eltúlzott módon be nem pótolja. Ilyenkor a szó legvalódibb értelmében egy táncot adnak elő. A népnyelv ilyenkor azt kérdezi: „Mi ütött beléd?", s ezzel az összes rohamban szenvedő beteg esetében arra kérdez rá, hogy nem szállta-e meg az ördög. Mindenesetre egy nagyobb adag energia süllyedt le az árnyékba, és tör most látványosan utat magának a rohamban, és ezzel automatikusan a középpontba állítja a beteget. Ugyanilyen robbanásszerűen sül ki a táncenergia. Végül is minden tánc az energia rituálisan kötött formában történő kiélése. Különösen a sajátos kéz- és lábmozgások emlékeztetnek azokra a szimbolikus tartásokra, mint amilyenek a mudrák is a jógarendszerekben. Hogy mennyire előre meghatározottak ezek a tünetek, azt a nyugati ember sem tudja nem észrevenni. Felmerül a gyanú, hogy az ember feladatokat hozott magával az életbe, amelyeket ki kell élnie. Az érintetteknek szemmel láthatóan csak abban lehet választaniuk, hogy milyen mértékű tudatossággal foglalkoznak a számukra felállított témával. A betegeknek az a dolguk, hogy erejüket ennek a táncrituálénak a rendelkezésére bocsássák. Mivel azonban nincsenek tudatában és nem értik ennek a történésnek a mélységét, a minták már nem érik el az eredeti hatásfokukat, és időszakonként megismétlődnek, anélkül hogy valóban tartós megkönnyebbülést hoznának. Hogy mégis milyen fontosak, az abból is látszik, hogy nem lehet őket megakadályozni.
Nem az a terápia célja, hogy az ember meggátolja, és kordában tartsa az ilyen mozgásviharokat. Ehelyett arra kell buzdítani a beteget, hogy saját magától, szabad akaratából menjen el a megfeszülés és az ellazulás végletéig. Testben és lélekben is adja át magát az eksztatikus táncoknak, bátran mozgassa, csavarja a testét, hogy kitáncolja lelke minden elcsavarodását és eltorzulását, grimaszokat vágjon az életnek, és eressze el magát. Az észak-amerikai indiánoknál találunk erre egy rituális példát. Ott az a szokás, hogy az ember, életre táncolja az álmait.
Hogy milyen közel esik egymáshoz az ilyen sors elleni lázadás és az, hogy az ember megadja magát neki, azt jól példázza az amerikai protest-song-énekes, Woody Guthrie és fia, Arlo története. Azért énekelte Woody a nyomorgó kaliforniai földmunkásoknak a This Land Is Your Land című dalt, hogy felkelésre mozdítsa őket. Egész élete egyetlen lázadás volt korának megmerevedett Amerikája ellen. Még mielőtt Huntington-choreában meghalt volna, Arlo fia vette át apja hagyományát, és az amerikai ifjúság vietnami háború elleni lázadásának, az önrendelkezésnek és a tudattágító drogokért folytatott harcának kultuszfigurájává vált. Arlo Guthrie elkötelezett protest-song-énekesből később az önmegvalósítás útjának elkötelezett keresőjévé vált.
|
Az epilepszia az általunk ismert legrémisztőbb rohamkitörésekkel teríti le az embert. Az a szó, hogy „roham", azt jelenti, hogy az embert valami megtámadja, megrohanja, valami idegen, nyilvánvalóan kívülről jövő. A különböző kultúrákban, pl. az indiánoknál a betegség szent jelenségnek számít, ami egy másik síkról tör be az érintetten keresztül. Az indiánok azt tartják, hogy idegen szellemi lények költöznek a betegbe. A rohamot ők a két szellemnek az egy testért vívott harcának látják. A régebbi orvostudományban nálunk is, volt az epilepszia elnevezés mellett egy másik neve is a betegségnek. Úgy hívták, hogy „morbus sacer", azaz szent betegség.
A klasszikus nagy epilepsziás rohamot grand malnak nevezi az orvostudomány. A név a franciából ered, és annyit jelent, hogy „a nagy baj" vagy „a nagy rossz". Ezzel ellentétben vannak úgynevezett petit malnak, tehát kis rossznak, illetve bajnak nevezett rohamok, amelyekből hiányzik a görcskomponens, és csak a tudatát veszti el az ember egy rövidebb időre. Mindkét megnevezésben benne van az-az elképzelés, hogy a roham történéseiben valami rossz érvényesül, akár kívülről csap le az emberre, akár belülről tör ki belőle.
A görcsroham egy harcot ábrázol. Minden harchoz legalább két rivalizáló fél kell. Ahogy a földrengés esetében a két kőzetlemez ütközik össze egymással, az epilepsziás rohamban is két világ kerül egymással konfliktusba. A harcokban az összeütközés által keletkezett súrlódás fejeződik ki. A tudat egy másik, nem tudatos síkkal csap össze, és nagyon gyorsan alulmarad. Ezt a másik síkot mindenesetre a tudattalanhoz kell sorolni. Ezzel éppoly kevéssé zárjuk ki az indiánoknak azt a feltételezését, hogy idegen szellemek törnek be az életbe, mint azt a lehetőséget, hogy az élet tör be egy másik szellemi világba. Mindenesetre úgy tűnik, az a beteg feladata, hogy adja meg magát a két világ között folyó küzdelemnek, és állandóan álljon rá készen, amint a másik oldalról érkező jelek erre felkérik. Ha szabad akaratából menne bele a beteg a másik oldallal való kapcsolatba – amire a betegség amúgy erőszakkal rákényszeríti –, akkor a teste tehermentesülne.
Szenilitás idős korban, aggkorban előforduló szellemi gyengeség, legenyhébb foka a könnyű feledékenység, legsúlyosabb foka az elbutulás.
Ez a Parkinson-kórhoz képest lényegesen ritkábban előforduló betegség a túlmozgással járó extrapiramidális szindrómák körébe tartozik. Mint egy Damoklész kardja terheli sorsszerűen születésétől fogva az újszülöttet, de csak a 30. és 50. életév között tör ki rajta. A betegség autoszomálisan és dominánsan öröklődik. Az összes olyan gyereket utoléri ez a sors, akinek egyik szülője vitustáncban szenved. Az izomzat általános renyhesége mellett főleg a végtagokon és az arcizmokban hirtelen fellépő rángatódzó és többnyire aszimmetrikus mozgások jelennek meg. Innen a betegség neve is (görögül choire = tánc). Ehhez jön a tudati teljesítmények fokozatos gyengülése az elbutulásig. Az érzelmi labilitás és a szellemi ziláltság is gyakori jelenség. Ugyanúgy, mint a Parkinson-kór esetében, a betegség biokémiai oka a neurotranszmitterek, azaz az idegvégződéseknél működő hírvivő anyagok anyagcserezavara.
A felelősség kivetítése a családi örökség problematikájával kapcsolatban nem vezet eredményre. Ebben az esetben az „átadott" és a nem szabad akaratból átvett feladat nem áttekinthető. A genetika és a pszichoterápiás tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy mennyire azonosak vagyunk a szüleinkkel mi, gyerekek. A törvényes örökséget még visszautasíthatjuk, a genetikai és a lelki azonban minden esetben a mienk, marad. Mi, modern emberek olyan szívesen lennénk teljesen önállóak, függetlenek és eredetiek ezen a világon. Egy olyan betegség, mint a chorea azonban keményen és világosan bizonyítja, hogy ennek az ellenkezője az igaz. Korábban is iszonyattal töltötte el az embereket, mivel az érintettekről azt gondolták, hogy átkozottak vagy megszállta őket az ördög. George S. Huntington New York-i orvos valószínűleg akkor határozta el, hogy ezt a betegséget fogja kutatni, amikor végig kellett néznie, hogyan szidalmazták az ördög cimborájának nevezve a járókelők azt az anyát és lányát, akiket a nyilvánosság szeme láttára lepett meg egy roham.