rövidlátó

A rövidlátás a külvilágtól való félelem látható megnyilvánulása. Aki az élet tényeivel nem kíván szembenézni, az rövidlátó módon él. De ilyenné válik az is, aki nem tanulja meg vállalni az élet feladatait. A rövidlátás különösen gyakori fiatalkorban, minthogy az ifjúból hiányzik az előretekintés, a távollátás képessége. Egyáltalán nem akar még a jövőbe (távolba) nézni, csakis a pillanatnak él, következésképp „távollátásra" képtelen. A rövidlátás viszont a huszadik életévet követően jelentősen visszafejlődhet, feltehetőleg azzal egyenes arányban, ahogy az ember „messzelátásra" tesz szert.

A szemműködést, más szervekéhez hasonlóan, erőteljesen befolyásolja a szimpatikus és paraszimpatikus idegtevékenység (szimpatikus = autonóm idegrendszer; paraszimpatikus = a vegetatív idegrendszernek az előbbivel ellentétes hatású része). A rövidlátó emberek túlnyomó többsége „paraszimpatikus" természetű, érzelmileg kevésbé fogékony, türelmesebb és rendszeretőbb. Hajlamos a külvilágtól való visszahúzódásra, hogy belső fejlődése erőteljesebben haladhasson előre.

A rövidlátó egyén meglehetősen jól látja a közeli tárgyakat, de a távolabbiakat csupán bizonytalanul képes kivenni. Mindebben szerepe lehet a teljesítménydrukknak és stressz hatásoknak is, különösen, pedig az édes és alacsony tápértékű ételek iránti előszeretetnek. Az alultápláltság szintén fontos tényező, elsősorban a harmadik világ országaiban.

Ezeknél az embereknél gyakori jelenség a meglehetősen beszűkült szellemi beállítottság, a jövő iránti aggodalom, valamint az attól való félelem és vonakodás, hogy saját életükért vállalják a felelősséget. Mindehhez gyakran félénkség és introverzió járul.

A rövidlátók aránya különösen magas az értelmiségiek körében. Mindez arra enged következtetni, hogy a közellátás szoros összefüggésben áll a túlzott „közelmunkával", azaz jelen esetben a sokat olvasó életmóddal. A helyzet persze fordítva is igaz, vagyis az introvertált egyén többet olvas, következésképp műveltebb, a közelre nézés gyakorisága viszont fokozza a rövidlátást.

A leptosom típust (karcsú testalkat sovány végtagokkal) általában összefüggésbe hozzák a rövidlátással. Az ilyen embert bizonyos személyiségjegyek – például gátlásosság, félelem vagy agresszivitás – túlsúlya jellemzi, melyeket képtelen megfelelő módon kinyilvánítani. Szintén gyakori az introvertáltság és én központúság, valamint a feltűnően sajátos légzésmód.

A rövidlátó egyén testében arra utaló jelek találhatók, hogy múltbeli ismétlődő élményeit, mint a félelem, rémület és hasonló érzelmek, nem tudta feldolgozni, azok mintegy megrekedtek, belefagytak az izomzatba. A mellkas általában lapos, megakadályozván a teljes belégzést, mielőtt a feldolgozandó érzelmek a belső teret egyáltalán elérhetnék. Az izomzat lényegi gátlása a rövidlátóknál tehát nem a szemben, hanem a testben található, megakasztva az energia áramlását, mielőtt még az a szembe juthatna. Amennyiben e kontrakciós és receptív fázis huzamosabb ideig eltart, a következmény rövidlátás kialakulása lehet.

A rövidlátás tehát mindig a túlzottan erős szubjektivitás megnyilvánulása. Az ember mindent egyfajta „békaperspektívából" lát, túlságosan is saját szemszögéből, „saját szemüvegén keresztül". A rövidlátás ugyanakkor éppen arra kényszerít, hogy önmagunkra tekintsünk, világosan felismerjük a közelállót. A rövidlátó ember azonban nem akarja észrevenni ezeket a dolgokat, így éppen a tünet készteti arra, hogy önmagába tekintsen, önismeretre tegyen szert. Mindez távolról sem jelenti azt, hogy mindent önmagára kell vonatkoztatnia, a középpontba kell kerülnie, és egocentrikussá kell válnia anélkül, hogy valóban tudomásul venné önnön lényét, minthogy az igazság és a valóság többnyire kellemetlen dolgok. A rövidlátásban felhívás rejlik, hogy valóban meglássuk és elfogadjuk önmagunkat, s felismeréseinkből levonjuk a szükségszerű következtetéseket.

A szóban forgó egyén viszont többnyire nem érti meg e felhívást, sőt magába húzódik ahelyett, hogy tudomásul venné, vagy egyáltalán tekintetre méltatná önmagát. Így egyre bátortalanabb, érzelmileg gátlásosabb és „átszellemültebb" lesz. Igen nehéz rá hatást gyakorolni, érzelmeit másoknál sokkal erősebben fékezi. Társadalmi szempontból bármely rendes látású egyénnél alkalmazkodóbb és kívánatosabb. Az összeütközéseket kerüli, vagy éppen a szokásosnál hosszabb ideig, végtelen türelemmel elviseli anélkül, hogy panaszkodnék.

A különféle nemzetek körében végzett vizsgálatok kimutatták, hogy Kínában háromszor annyi rövidlátó ember van, mint távollátó, a japánok között hatszor több a rövidlátó, mint a távollátó. Mindez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a japánok több mint 50%-a rövidlátó. Az eddigi kutatások fényében ez a legmagasabb százalékos arány, melyet eddig egy népnél tapasztaltak, ám rögtön érthetőbbé válik, ha meggondoljuk, hogy a japán nevelési modell nagy súlyt fektet az érzelmek feletti uralkodásra, azok udvarias mosollyal történő leplezésére, megtiltja az ellenkezést, és elvárja az adott csoporthoz vagy a társadalom egészéhez való feltétlen alkalmazkodást.

Rövidlátás: külvilágtól való félelem, teljesítménydrukk, stressz, az „előrelátás" hiánya; a félelem és agresszivitás nyílt kifejezésével szembeni gátlások

A rövidlátás kialakulása

A legutóbbi felmérési adatok szerint a német állampolgárok 53%-a állandóan, 27%-a alkalomszerűen szemüveget hord. Az esetek többségében rövidlátásról van szó, a fiatalkorú szemüvegviselőknek kereken 90%-a rövidlátó. Ráadásul a közellátás az elmúlt évszázad óta olyan méreteket öltött, hogy szinte már járványról lehet beszélni. Mi- lehet e jelenség oka?

Minthogy a rövidlátás először többnyire a 12. és 16. életév között lép fel, kézenfekvőnek tűnik az úgynevezett „közelmunka elmélet", hiszen ebben az életszakaszban a fiataloknak az iskolában és otthon egyaránt sok olvasással-írással kapcsolatos tevékenységet kell végezniük. Ugyanakkor ez a pubertás időszaka is, vagyis az a kor, midőn a fiatalok lelkileg is közellátásra kényszerülnek, minthogy egész személyiségük alapvető átrendeződésével kell megbirkózniuk. A serdülőkorú tudatára ébred nemiségének, ugyanakkor lénye társadalmi jellegének is, ezért is verődik ebben a korban legszívesebben csoportokba. A természet tehát _megköveteli" tőle, hogy fokozott mértékben foglalkozzék önmagával, így téve eleget a szükséges fejlődési folyamatnak.

Figyelemre méltó tény, hogy elsősorban a gimnazisták rövidlátók (35%), míg a szakiskolákba járóknál ez az arány jóval csekélyebb (56%}. Mindebből arra következtethetnénk, hogy a rövidlátás összefüggésben van az iskolai képzéssel, ám ennek ellentmond, hogy a textiliparban dolgozó nők mintegy 70%-a szintén rövidlátó, feltéve, hogy munkájuk állandó közelre nézést igényel. E jelenség a nyomdai szedőknél is megtalálható. Ám ha valóban a közellátást kívánó tevékenység felelős e betegség kialakulásáért, akkor miért nem lesz mindenki rövidlátó? Itt felmerül a genetikai öröklődés lehetősége is, hiszen a rövidlátás öröklött szemrendellenesség következtében is kialakulhat. Ajánlatos azonban itt is, hajlamosító tényező" után kutatnunk, minthogy ez a tünet megjelenésében döntő szerepet játszhat.

Amennyiben egy ilyen „hajlamosító tényezőt" adottnak tekintünk, elhárítása vagy legalábbis enyhítése a rövidlátás mértékének csökkenéséhez vagy akár teljes megszűnéséhez vezethet.

Ebbe az irányba mutat a „szemtorna", mely eredetileg az amerikai dr. Bates szemész nevéhez fűződik, de időközben jelentősen átdolgozták és továbbfejlesztették. Bates a rövidlátást a külső szemizomzat krónikus megfeszülése következményeként fogja fel, aminek igazához nem fér kétség. Felvetődik viszont a kérdés: mi váltja ki az izomzat krónikus megfeszülését? A pszichikai tényezők tekintetbevétele céljából számos szemspecialista terápiás módszere magában foglalja a légzésterápiát, valamint a képzeleti tevékenység különféle megnyilvánulásait. Saját praxisomban elsősorban a reinkarnációs technikák alkalmazása bizonyult hatékonynak, mert számos esetben közvetlenül a „visszavezetés" után – melynek során a szemgyengeség szóba sem került – jelentősen enyhültek, sőt megszűntek a szembántalmak. Változás nyilvánvalóan „a dolgok meglátásában" következett be, ami közvetlen hatást gyakorolt a szemre is.

Ám minden effajta terápiának megvan a maga hátránya: csak akkor kerül rá sor, mikor a szembetegség már kialakult. Mindennél fontosabb lenne hát, ha a dolgok „hibás látását" egyáltalán nem engednénk kifejlődni, mégpedig azáltal, hogy a szellemi-lelki magatartás alakulását a kellő időben, helyes irányban befolyásoljuk. Mindez egy lehetőleg félelemmentes életvitel vagy a félelem azonnali feldolgozása és feloldása révén érhető el. Magában foglalja a körültekintő mentálhigiénét, valamint egy általános érvényű életfilozófia terjesztését már a fiatalok körében is, hogy görcsök egyáltalán ne léphessenek fel, vagy ha igen, akkor már idejekorán védekezhessünk ellenük.

Távollátás esetén időskorral járó zavarok, az éleslátás pontja messzebbre tolódik, a közeli, a hozzánk legközelebb álló dolgok fölött átsiklik a szemünk, a messzeség és az áttekintés lehetősége megmarad. Távol tartjuk magunktól közvetlen környezetünk jelentéktelen kicsinységeit, útjaink párhuzamosak és egyazon irányba mutatnak az egészen közeli események feledésbe merülnek, miközben a távoli múltban történteket emlékezetben tartjuk.

Amit tenni kell!

Teremtsük meg a lehetőségét életünk áttekintésének, merengjünk a távolba, találjuk meg életkilátásainkat. A közeli dolgokat szorítsuk háttérbe, és törődjünk életünk nagy összefüggéseivel, tekintetünket emeljük fel, és koncentráljunk életünk horizontjára, tágítsuk ki látóhatárunkat. Szemléljük megfelelő távolságból saját életünket, a jelentős eseményeket helyezzük el életünk palettáján, merítsünk ebből erőt, és váljunk bölcsebbé.

Távollátás esetén tekintsük át és lássuk tisztán életutunk lényegbevágó állomásait, ismerjük meg életünk ívét, találjunk rá életünk labirintusában a vezérfonalra. Távollátó idősebbek pár lépés távolságból pillantsanak életútjukra, a rövidlátó fiatalok feladata, pedig az, hogy az eseményeket közelebb engedjék magukhoz.