trigeminus neuralgia
|
A trigeminus tizenkét agyideg közül az ötödik, és többek között az arcban keletkező érzésekért felelős. Három ága van. A felső a homlokot, a középső az állkapocs felső szárát, a harmadik az állkapocs alsó szárát idegzi be. A neuralgia szó egy ideg beidegzési területén keletkező fájdalmat jelenti. Hogy a trigeminus neuralgiát mi okozza, az-az orvostudomány számára még nem világos. A jelenség valóban megdöbbentően hat az érintett életére – mégpedig a szó lehető legkellemetlenebb értelmében. A fájdalmak kezdetben legtöbbször rohamszerűen lépnek fel, és az arc egyik oldalára terjednek ki. Korlátozódhatnak az ideg egyes ágaira, de fájhat egyszerre több ág beidegzési területe is, és a rohamok krónikus, tartós fájdalomba is átmehetnek. A betegben így vagy villámütésszerűen, vagy állandóan tudatosodik az arca. Hamar kialakul az arc bőrének a túlérzékenysége (hyperaesthesia), és különösen az ideg kilépési pontjai válnak érzékennyé a fájdalomra. A páciensek nemcsak hogy nem érzik jól magukat a bőrükben, hanem a legszívesebben üvöltenének a kíntól. Kimondhatatlanul nehezükre esik jó képet vágni. Néha olyan messze mennek el leplező erőfeszítéseikben, hogy a fájdalomtól eltorzított grimasz ül ki az arcukra. Azt az állapotot, amikor az izomzat is reagál és szét ilálja a beteg arcvonásait, tic douloureux-nek, azaz fájdalmas ticnek hívja az orvostudomány. Ehhez jön még az arc intenzív kipirulása, az izzadságrohamok és a könnyáradat. A páciens azt a benyomást kelti, mintha egyszerre üvölteni, kiabálni és őrjöngeni akarna, és csak pillanatok kérdése, mikor tör ki belőle egy rémületes dühroham.
Akit az fenyeget, hogy a fájdalomtól nem tud uralkodni magán, az senkinek sem tud nyugodtan a szemébe nézni. Vonaglik fájdalmában, és sokkal inkább egy szerencsétlen féregre, mint egy felegyenesedett emberre hasonlít. A fájdalomtól meggörnyedt tartás és az eltorzult arc a háttérben meghúzódó dologra utalnak. Ott lenn a mélyben valami nincs rendben, már nem egyenesek, hanem elhajlítottak és görbék a dolgok.
Onnan, ahol a fájdalom ilyen központi szerepet játszik, az agresszió sem esik messze. A trigeminus neuralgiában szenvedő beteg úgy érzi, hogy letaglózták, és ténylegesen abban a helyzetben van, mint akiket pofoz a sors. Az állandóan fenyegető fájdalomkitörés ugyanis az agresszió problematikájára utal. Az orvostudomány szempontjából nem világos, mennyiben javítaná a fájdalom tünetét az agresszivitás szabadjára engedése. Szimbolikusan azonban nyilvánvaló a fájdalom és az agresszió közötti kapcsolat, ugyanis mindkettő mögött ugyanaz a hadisten, a Mars áll. Sok páciensnek az-az érzése, hogy ha szétcsapna maga körül, attól megkönnyebbülne.
A betegség nem hagyja, hogy továbbra is megőrizze kifelé mutatott formáját. Egyenesen rákényszeríti, hogy sértő és támadó legyen és kikiabálja a mélyből fakadó fájdalmát. A környezetével is tudatnia kell, hogy milyen pokoli kínokat él át. Hangosan el kell mondania, hogy milyen kínt jelent számára az élet a felvett maszk mögött, és hogy ezt így nem tudja tovább csinálni, nem bírja ki anélkül, hogy ne verjen szét mindent maga körül. Konfrontálódnia kell azokkal, akiknek a saját maga ellen fordított ütései szólnak. Erre szólítja fel égetően fájó arca.
A kiélés mindenesetre csak akkor hoz megkönnyebbülést, ha bizonyos tudatossággal történik. A házsártos ingerlékenység, ami csak arra szolgál, hogy a beteg minden adandó alkalommal kieresszen magából egy kis feszültséget, nem számít megoldásnak. Ennek ellenére oly gyakori jelenség, hogy szinte a betegség következményének tekinthető. Arra jó, hogy őszintén megmutassa, ki is lakozik valójában a maszk mögött. Az arcbőr túlzott érzékenysége és az, hogy a kis ingerek is fájdalomrohamokat váltanak ki, egy mimózáról árulkodnak, akinek a mimikája becsületesen megmutatja, hogy tudattalan agressziók kínozzák. Az arc kipirulása, az izzadság- és könnypatakok és az a tény, hogy milyen kevés kell a fájdalmak kiváltásához, megerősíti azt a benyomást, hogy itt egy, a legvégsőkig provokált és ingerelt emberről van szó, aki nem ismeri be saját magának, hogy milyen helyzetben van. Ehelyett az arcának kell megtestesítenie a robbanásra kész helyzetet. A páciens maga nagyon világosan elmondja, hogy mi a baja: minden erejére szüksége van ahhoz, hogy tartsa magát, és ne kezdjen el üvölteni. Van, hogy bele is bénul ebbe a fárasztó feladatba.
Az a tény, hogy a leggyakoribb, az úgynevezett esszenciális (ismeretlen kórokú) formában főleg az 50 éven felüli nők szenvednek, jól beleillik ebbe a képbe. A mi férfiuralmú, teljesítményre alapozott társadalmunkban a nőknek nehezebb a valódi arcukat mutatniuk, és kiadniuk az agresszióikat, amelyeket kaptak. Abbeli félelmükben, hogy ha ezt megteszik, faképnél hagyják, vagy félreteszik őket, hajlamosak a keep smilingra, akkor is, ha belül inkább üvölteni és kiabálni lenne kedvük. Amikor az előrehaladott életkorban elviselhetetlenné válik a felhalmozott kiadni való agressziómennyiség, a külső dühkitörések helyett a belső fájdalomkitöréseket választják, és ezek is csak ritkán nyomulnak be látható területre.
Az esszenciális szóval a diagnózisok hátterében gyakran meglévő tisztázatlan okokat illetik, mint ahogy pl. a tisztázatlan okoknál fogva fennálló magas vérnyomás is az esszenciális hipertónia nevet kapta. A tünettan ténylegesen esszenciális (alapvető) az érintett számára, mivel ez az egyetlen esélye arra, hogy kifejezze mindazt, ami különben agyonnyomná. A fájdalom helye is megerősíti ezt az állítást: a homlok a konfrontáció és az önfenntartás természetes helye (a latin frons = homlok). Aki érvényt akar szerezni saját elgondolásainak, annak ezt a testrészét kell bevetnie, és az is lehet, hogy fejjel kell a falnak mennie. Az állkapocs hordja a fogakat, és arra való, hogy amikor kell, harapjon és vicsorogjon. Ha a trigeminus neuralgia következtében az ember állkapcsának a területe fáj úgy, hogy üvölteni kellene tőle, akkor azt követeli a betegsége, hogy harapjon, és ne féljen a saját éles modorától. Nem az a dolga, hogy megkeseredett és mogorva legyen, hanem hogy fogvicsorgatva kiadja az agresszióját. Az állkapcsa mozgás után kiált. Ennek azonban tudatosan és a megfelelő helyen kell történnie, különben csak érinti az illető a tünetet, és az alapjául szolgáló konfliktust, de nem oldja meg.
A hagyományos orvoslás terápiás javaslatai jellemző módon nem kevésbé agresszívek. Pusztán csak kifelé, és ezzel a betegre magára próbálják az agressziót irányítani, ami a környezetvédelem egy meglehetősen hátborzongató formája. A fájdalmaknak az első fájdalomcsillapítókkal való elnyomása ugyanebbe az irányba megy. A pszichofarmakonok bevezetésével a már úgyis gúzsba kötött psziché még jobban beszűkül. A cél ilyenkor az, hogy ne keltsen visszatetszést a beteg, senki se ütközzön meg rajta. A kétségbeesett próbálkozás azt akarja megakadályozni, hogy egy elviselhetetlen és őszinteségért kiáltó helyzet kitöréshez vezessen. A sebészet, mint utolsó módszer, még becsületesebb. Az ideget ugyanis egyszerűen átmetszik. Ezen a beavatkozáson világosan érezhető, hogy mennyire szükség van az éles megnyilvánulásokra, sőt még az erőszakra is. A Gasser-dúc elektrokoagulációja még ennél is tovább megy. E harcias terápiás beavatkozás során, elektromos úton elégetik azt a fölérendelt idegközpontot, amelyből a trigeminus kilép. Még a legválasztékosabb tudományos nyelv sem tudja az itt fennálló témát eltussolni: az égbekiáltó fájdalmakat a felszín felé lökő és kitörésre késztető agresszió okozza, amely vagy a radikális bemetszéseket, vagy azt követeli meg, hogy az illető bátran vegye a kezébe az életét.
|
Trigeminus neuralgia vagy idegfájdalmak az arcban
A terápia szempontjából érdekes, hogy ilyen helyzetben milyen irányba indulna a beteg. Kinek jutnának a pofonok ahelyett, hogy őt magát sújtják? A visszatartott ütések az emberre magára ütnek valamikor vissza. Aki folyamatosan visszatartja önmagát, és a látszatot próbálja menteni, annak számolnia kell azzal, hogy ezzel maga ellen fordítja a helyzetet, és kiprovokálja a pofonokat. Minden visszatartott dolog természetesen a sajátunk marad. Ennyiben különösen kellemetlen következményekkel jár, ha olyasmit tartunk vissza, mint pl. a másoknak szánt ütések. A beteg már nem tudja elviselni magát ezekkel a fájdalmakkal, illetve agressziókkal. Az hozza meg a megoldást, ha szabadjára engedi indulatait. Fájó arca arra vágyik, hogy lerakja a terheket, és végre megnyugodhasson. Kívülről nézve ez csak ritkán látszik meg a beteg arcán, az arcizmok még formában vannak, és az illető továbbra is jó arcot vág a dologhoz. Egy idő után azonban nem bírja elviselni a maszk mögött, a mélyben meghúzódó érzést. A kitörésnek számító fájdalomrohamban a felvett maszk összeomlik. Ilyenkor az ember már csak egy dolgot tehet: helyet csinál a fájdalmainak.