éleslátás

Rövidlátás vagy myopia a fiatalok tipikus zavara, akik hajlamosak arra, hogy csak saját szűk környezetüket lássák meg. Nincs meg a kellő látótér, a nagy igényekhez szűk látókör társul, nem látjuk a fától az erdőt, nagy fába vágjuk a fejszénket, erős szubjektivitás, mindent a saját szemüvegünkön keresztül látunk, nem látunk tovább az orrunknál. Egocentrizmus, hiányzó önismeret, emiatt egyre közelebb kerül az éles látás fókuszpontja, vonakodunk attól, hogy olyannak lássuk a világot, amilyen, homályos világkép.

A távoli dolgok éles kontúrjai elmosódnak, a valóság csalóka félreismerése, minden túl közel kerül hozzánk, közelünkbe rángatjuk a dolgokat, mert félünk, hogy különben elszalasztunk valamit, a becsvágyó ember tipikusan szemüveges. A gondolkodás túlhangsúlyozása, az érzések elhanyagolása, a test úgy korrigál, hogy korlátozza a látást, gondolkodás, megismerést. Félelem az élettől, elfojtott félelmek, dührohamok, inkább könyvek mögé bújunk, mintsem helytálljunk az életben, tipikus értelmiségi tünet, szemlencsékkel védjük magunkat a világtól, egy üveglapot, azaz védőpajzsot helyezünk önmagunk és a veszélyes világ közé.

Amit tenni kell!

Rövidlátás esetén koncentráljunk a legközelebb található dolgokra, a távoli kiszorul látókörünkből, ahelyett hogy idealisztikus elméleteket gyártanánk a világ megmentéséhez, oldjuk meg saját életkörnyezetünk nyomasztó problémáit. Tekintsük saját látókörünket feladatnak, tanuljunk meg mértéket tartani, legyünk a világ saját világunk közepe, és tanuljunk meg innen, a középpontból kifelé tekinteni, a történéseket felismerni és megérteni. Alakítsuk a világot olyanná, amilyennek látni szeretnénk, használjuk ki a fiatalság fürge idealizmusát, ami a konkrét, kézenfekvő feladatoknál nagyon is beválik. Kérdezzük meg magunktól, mi is az, amit nem szeretnénk meglátni, töröljük ki a csipát a szemünkből. Ítéljük meg szelídebben és elnézőbben távoli környezetünket, használjuk fel a kontúrok elmosódottságát, vizsgáljuk kritikus szemmel saját stréberségünket. Az ellenpólus tanuljunk meg távolabb látni az orrunk hegyénél, ne vonatkoztassunk mindent magunkra, egészséges távolból szemléljük a dolgokat.

Rövidlátás esetén tartsunk megfelelő távolságot magunktól és a világtól, lássuk magunkat őszintén és reálisan a világban. Témáinkat és problémáinkat engedjük közel magunkhoz, fogadjuk el a közelséget, a belátás és éleslátás gyakorlása önismerethez vezet. Legyünk szelídek a külvilág megítélésében, kapjon teret életünkben az érzelmi oldal is.

A szem a lélek tükre. A szem nemcsak benyomásokat enged be, ki is bocsát valamit hangulatunk, érzéseink tükröződnek benne. Ezért kutatjuk a másik tekintetét, próbálunk mélyen a szemébe nézni, s olvasni belőle. Ha a szemet könnyek borítják el, ez a belső lélekállapotról tudósít.

Az íriszdiagnosztika a szemet mind a mai napig a test tükreként használja, a szemből azonban a karakter- és a személyiség struktúra is kiolvasható. Mind a haragos tekintet, mind a mágikus pillantás azt bizonyítja, hogy a szem nemcsak olyan szerv, amely beenged, hanem valami belsőt kifelé is közvetít. A szem aktivitása, ha szemet vetünk valakire. A népi nyelv a szerelembe esésre azt mondja, elbámészkodik, ez a megfogalmazás arról árulkodik, hogy a szerelmesek nem látják többé a realitást, könnyen elbámészkodnak ebben az állapotban, a szerelem ugyanis vakká tesz, ha nem hullik le szemünkről a hályog.

A szem leggyakoribb betegsége a rövidlátás és a távollátás

A rövidlátás többnyire fiatalkorban lép fel, míg a távollátás az időskor zavara. A felosztás magáért beszél, az ifjúság valóban inkább saját szűkebb köreit látja, hiányzik az áttekintés, a széles látókör. Az öregség a dolgoktól való eltávolodás és távolság kora. Analóg módon működik az idős emberek emlékezete is, amilyen feledékenyek a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban, olyan kitűnően emlékeznek a távoli múlt eseményeire, méghozzá csodálatra méltó pontossággal.

A rövidlátás túl erős szubjektivitást jelent. A rövidlátó mindent saját szemüvegén keresztül néz, minden téma által személyesen érzi érintve magát. Csak a saját orráig lát, szűk látóköre azonban nem vezet önismerethez. Éppen ebben rejlik a nehézség, hiszen azt, amit látunk, magunkra kell vonatkoztatnunk ahhoz, hogy jobban láthassuk magunkat. Ez a folyamat azonban saját ellentétébe fordul át, ha beleragadunk a szubjektivitásba. Ez konkrétan azt jelenti, hogy bár mindent magunkra vonatkoztatunk, mégsem vagyunk hajlandók a dolgokban önmagunkat látni és megismerni.

Ilyen esetben a szubjektivitás csak duzzogó sértettséghez vagy más elhárító reakciókhoz vezet, anélkül hogy a projekciót feloldaná.

A rövidlátás ezt a félreértést fedi fel. Arra kényszerít, hogy nézzünk körül közelebbről saját világunkban. A rövidlátás az éleslátási pontot tolja közelebb saját szemünkhöz, saját orrunkhoz. Ezáltal a test szintjén magas fokú szubjektivitást jelent, célja azonban az önismeret. A valódi önismeret kényszerűen kivezet saját szubjektivitásunkból. Ha valaki nem lát, illetve rosszul lát, a tisztázandó kérdés így hangzik: Mit nem akarok látni? S a válasz mindig ez: Saját magamat. Azt, hogy a rövidlátó milyen erősen áll ellent annak, hogy önmagát olyannak lássa, amilyen, könnyű leolvasni szemüvege dioptriaszámáról. A szemüveg protézis, tehát csalás. Színvonalasan kiigazítja a sorsot, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. A kontaktlencse esetében ez a csalás még nyomatékosabb azáltal, hogy a „rossz látás” tényét az illető el is titkolja. Képzeljük csak el, mi történne, ha egy éjjel mindenkitől elvennénk a szemüvegét és a kontaktlencséjét. Az élet egyszeriben sokkal őszintébb lenne. Rögtön felismernénk, hogyan is látják az emberek a világot s magukat, és ami még fontosabb, az érintettek átélhetnék saját magukat, azt, hogy képtelenek a dolgokat úgy látni, amilyenek. Csak az olyan akadályoztatás segíthet, amit magunk élünk át. Így jó néhányan tudatára ébredhetnének, milyen tisztázatlan is a világképük, milyen homályosan is látnak, milyen szűk is a látókörük. Talán, mintha hályog hullna le a szemükről, lassan helyesebben látnák a dolgokat, mert hát hogyan is akarhat a be-látásig eljutni az, aki nem lát helyesen?

Az idős embernek élettapasztalata folytán bölcsnek, széles látókörűnek kellene lennie. Sokan azonban ezt a széles látókört, sajnos, csak testi szinten valósítják meg, méghozzá a távollátás tünetével. A színvakság az élet sokféleségével, tarkaságával szembeni vakságot jelzi, azokat érinti, akik mindent szürkében látnak, akiknek látásmódja a különbségeket nem látja, egyszóval, a színtelen embereket.

A kötőhártya gyulladás (conjunctivitis), mint minden más gyulladásos betegség, konfliktust jelez. A kötőhártya-gyulladás fájdalmat okoz a szemben, s ezt csak úgy enyhíthetjük, ha becsukjuk szemünket. Így hunyunk szemet az előtt a probléma előtt, amellyel nem akarunk szembenézni.

A kancsalság (bandzsítás): ahhoz, hogy valami teljes dimenziójában feltáruljon előttünk, látásunk két képet igényel. Ki ne ismerné fel ebben a kijelentésben a polaritás törvényének érvényesülését? Két látásmódra van szükségünk ahhoz, hogy felfoghassuk a látvány egységét. Ha a két látótengely koordináltsága elégtelen, bandzsítunk, azaz a két szem retináján két, egymást nem fedő kép (kettős kép) alakul ki. Mielőtt azonban megjelenne előttünk a két különböző kép, az agy úgy dönt, hogy az egyiket teljesen kiszűri, mégpedig a bandzsító szem képét. Így valóságban egyszeműek leszünk, hiszen a másik szem képét az agy nem továbbítja. Mindent síkban látunk, elvész a térlátásunk.

És ugyanígy van ez a polaritással is. E téren is együtt kell látnunk a két pólust ahhoz, hogy egy képet lássunk (például elemi rész és hullám – szabadság és determináltság – jó és rossz). Ha ez nem sikerül s a két kép kettéhasad, tudatunk az egyik látásmódot kikapcsolja elfojtja, és egyszeműek félvakok leszünk, ahelyett hogy belátóak lennénk. A bandzsító ember valójában egy szemmel látó ember, a másik szem által alkotott képet agya elnyomja, ami a dimenziók elvesztéséhez, egyoldalú világképhez vezet.

A hályog: a szürke-hályog elhomályosítja a szaruhártyát s ez által a látást. A beteg többé nem lát élesen. Amíg a dolgokat élesen látjuk, azok megőrzik élességüket. azaz megsebezhetnek bennünket. Ha homályunk feloldja a dolgok sebző élességét, világunkból is kivész a megsebzés veszélye. Az életlen látás környezetünktől, s így magunktól is megnyugtató távolságtartást jelent. A szürke-hályog olyan, mint egy redőny, amelyet leeresztünk, hogy ne kelljen mindazt látnunk, amit nem is akarunk látni. A szürke hályog, mely elfedi látásunkat, megvakuláshoz is vezethet.

A zöldhályog (glaukóma) esetén a szem megnövekedett belső nyomása miatt a látótér mindjobban beszűkül, s csőlátás alakul ki. A beteg mintha szemellenzőn keresztül nézné a világot. Áttekintését elveszíti, csak egy tetszőleges részletet észlel. A zöldhályog mögött feltételezhetően a visszatartott könnyek pszichikai nyomása húzódik meg belső nyomás a szemben.

A látni nem akarás legszélsőségesebb formája a vakság. A legtöbb ember a vakságot tartja a legsúlyosabb testi csapásnak. A vaksággal sújtott kifejezést átvitt értelemben használjuk. A vaktól örökre elvétetett a külső projekciós mező, arra kényszerül, hogy csak befelé nézzen. A testi vakság csak végső manifesztációja a tudat vakságának.

Néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államokban egy új operációs technika lehetővé tette, hogy jó néhány fiatalkorú vak személy visszakapta a szeme világát. Az eredmény azonban nem boldogság és öröm volt, mint várták, a megoperáltak jó része nem tudott mit kezdeni a változással, nem találta a helyét. E tapasztalatot a legkülönbözőbb szempontokból elemezhetjük és értelmezhetjük. A mi vizsgálódási szemszögünkből azonban csak az a felismerés fontos, hogy bár funkcionális beavatkozással funkciókat megváltoztathatunk, azokat a problémákat azonban, amelyek a tünetekben manifesztálódnak, így nem lehet elhárítani. Csak akkor fogjuk a fogyatékosságban rejlő nyereséget érzékelni, ha megválunk attól az eszmétől, miszerint minden testi fogyatékosság áldatlan állapot, melyet a lehető leggyorsabban s a leginkább feltűnés nélkül kompenzálni kell, vagy el kell hárítani. Hagynunk kell, hogy a fogyatékosság igenis zavarjon bennünket megszokott életmenetünkben, hagynunk kell, hogy megakadályozzon bennünket abban, hogy úgy éljünk, ahogyan eddig éltünk. Így válhat betegségünk a gyógyuláshoz vezető úttá. Ilyen esetben a vakság is taníthat valódi látásra, s valódi belátásokhoz vezethet el bennünket.

Akinek szem-, illetve látási problémái vannak, először is tegye félre egy napra a szemüvegét vagy a kontaktlencséjét, s próbálja meg tudatosan átélni azt az élethelyzetet, amelybe így került. Készítsen ezután beszámolót erről a napról, s ebben adjon számot magának arról, hogyan látta és élte át világát, mit volt képes cselekedni, s mit nem, miben volt akadályozva, hogyan jött ki környezetével stb. Egy ilyen beszámoló bizonyosan elegendő anyagot szolgáltat ahhoz, hogy az érintett személy jobban megismerje azt a módot, ahogyan a világot és abban önmagát látja.

Ajánlatos még a következő alapvető kérdéseknek is utánajárni:

• Mit nem akarok látni?
• Szubjektivitásom útját állja-e önismeretemnek?
• Vajon nem mulasztom-e el a történtekben megismerni önmagam?
• Vajon felhasználom-e a látást a mélyebb be-látáshoz?
• Félek-e a dolgokat a maguk élességében látni?
• El bírom-e egyáltalán viselni, ha a dolgokat olyannak látom, amilyenek?
• Létemnek vajon mely területei azok, amelyekre inkább nem figyelek oda?

Szemszárazság esetén megkeseredett, könnyek érzelem nélküli szem, száraz érzelemmentes látásmód, józanság. Könnytelenség, azaz a lelki kifejezőkészség hiánya fájdalom, gyász, düh, öröm. Az illetőnek elapadtak a könnyei, a nőies jelleg háttérbe szorult, visszatartja a könnyeit, a lélek tükre ez által homályossá, életlenné válik, a fénylő szem kiszárad.

Amit tenni kell!

Meg kell tanulni konzekvensen koncentráltan nézni, odafigyelni a dolgokra, száraz, éles, érzelemmentes látásmód, a személyiségtől független nézőpont kialakítása anélkül, hogy érzelmileg elragadtatnánk magunkat. A láss, ne csak nézz elvének megvalósítása, belső látás kialakítása.

Szemszárazság esetén lényeglátóvá válni a szó szoros értelmében, a szárazságot, mint a lényegre szorítkozás kifejeződését átélni. Távolabbi cél az ellenpóluson a férfiúi nézés és a női látás képességének összeegyeztetése.

Távollátás esetén időskorral járó zavarok, az éleslátás pontja messzebbre tolódik, a közeli, a hozzánk legközelebb álló dolgok fölött átsiklik a szemünk, a messzeség és az áttekintés lehetősége megmarad. Távol tartjuk magunktól közvetlen környezetünk jelentéktelen kicsinységeit, útjaink párhuzamosak és egyazon irányba mutatnak az egészen közeli események feledésbe merülnek, miközben a távoli múltban történteket emlékezetben tartjuk.

Amit tenni kell!

Teremtsük meg a lehetőségét életünk áttekintésének, merengjünk a távolba, találjuk meg életkilátásainkat. A közeli dolgokat szorítsuk háttérbe, és törődjünk életünk nagy összefüggéseivel, tekintetünket emeljük fel, és koncentráljunk életünk horizontjára, tágítsuk ki látóhatárunkat. Szemléljük megfelelő távolságból saját életünket, a jelentős eseményeket helyezzük el életünk palettáján, merítsünk ebből erőt, és váljunk bölcsebbé.

Távollátás esetén tekintsük át és lássuk tisztán életutunk lényegbevágó állomásait, ismerjük meg életünk ívét, találjunk rá életünk labirintusában a vezérfonalra. Távollátó idősebbek pár lépés távolságból pillantsanak életútjukra, a rövidlátó fiatalok feladata, pedig az, hogy az eseményeket közelebb engedjék magukhoz.