Osteoporosis - lelki okai
Mivel az olyan tipikus tünetekről, mint a hőhullámok és az izzadságkitörések, már az első kötetben beszéltünk, itt most csak a „modern" tünettel, az osteoporosissal foglalkozunk. Annyiban modern, hogy a mindig is létező osteoporosis egy ideje a menopauza automatikus velejárójává vált. A menopauzában ténylegesen fokozódik a csontok kalciumvesztése. Ez azonban nem egy betegség tünete, hanem a test ebben a fázisban bekövetkező átállásának a normális jele. Ennek ellenére egy ideje sok nőgyógyász ösztrogénekkel kezeli a klimaxos nőket. A kezelésnek sok nő számára járulékosan kellemes hatása van, mégpedig az, hogy nem kell a menopauzáról mint pauzáról tudomást venniük. A testet a bevitt ösztrogén annyira becsapja, hogy feltételezi, hogy minden a régiben maradt, és még egyáltalán nem jött el a változás ideje.
Aki attól fél, hogy a csontjai elveszítik a mésztartalmukat, és kalciumhiánya van, annak tulajdonképpen kalciumot kellene bevennie. Érdekes módon a pótlólagosan beszedett kalciumnak ebben az életkorban semmilyen hatása sincs. A test az így kapott kalciumot feleslegesnek tekinti, és ismét kiválasztja.
Abból indul ki, hogy most megkönnyebbülhet, már nincs szüksége masszív csontozatra, mivel a változással az élet témái is átalakulnak, és a súlypont a külső aktivitásról a belsőre kerül át. Most már nem annyira, a fizikai csontjaira támaszkodik az ember, hanem a belső lelki struktúrája adja meg számára a szükséges támaszt. A menopauzának a külső életre vonatkozóan ténylegesen szünetet, illetve pihenési fázist kellene jelentenie. Csak azzal vehetjük rá a testet, hogy továbbra is ugyanannyi kalciumot raktározzon a csontjaiban, mint eddig, hogy alaposan rászedjük.
Ezzel a hormonális trükkel lehet nem tudomást venni a változásról, továbbra is a fiatalt játszani és a saját csontjait provokálnia az illetőnek. Ebben a nálunk, uralkodó ifjúságkultuszban, ami persze az öregkor elutasításával jár, egyáltalán nem csoda, hogy ennyire közkedveltté váltak ezek a trükkök. Mindenesetre kérdéses marad, hogy érdemes-e egy élethazugság kedvéért feláldozni az esélyt arra, hogy tudatosan birkózzon meg az ember az életnek ezzel a nagy átmeneti krízisével. Annak van itt az ideje, hogy az ember éppúgy megkönnyebbüljön mind fizikai, mind lelki síkon, és előkészüljön a visszafelé tartó útra, a lélekhez való hazatérésre. Ehhez, pedig szükségszerű, hogy megszabaduljunk a ballaszttól. Minél inkább átvitt értelemben történik ez, annál stabilabb maradhat a test struktúrája.
A modern ember annak ellenére, hogy az ellenkezőjére lenne szüksége, ellenségesen viseltetik az élet változásaival szemben. Már az, hogy a nyár télre vált és fordítva, elég ahhoz, hogy az emberek millióinak tele legyen az orra, mert beszerezte magának a tavaszi vagy az őszi náthát. A szükséges kórokozók minden sarkon fellelhetők.
Olyan egyszerűnek tűnik, hogy minden kellemetlen dolognak a testünkkel itassuk meg a levét. Hogy az orvostudomány ezt a játékot még támogatja is, az csak álmélkodást válthat ki belőlünk – ilyenek a nőgyógyászati érvek is. Aki a nőkben félelmet kelt, mondván, hogy eltörik a csontjuk, ha nem nyelik le az ösztrogéneket, attól többek között azt is meg lehetne kérdezni, hogy lehet az, hogy az ösztrogén-idők előtt a nők milliói csonttörés nélkül élték át ezt az időszakot, és sok idős nőnek ez még manapság is sikerül.
Ezt az érvet a maga arcátlanságában az a másik, a változások idejének legalább ennyire kedvelt tanácsa csak túllicitálja, miszerint „ha nem veteti ki a méhét, akkor rosszindulatúvá fajulhat". Ugyanezzel a logikával akár azt is javasolhatnánk az illetőnek, hogy amputáltassa a karját, nehogy egyszer eltörjön. Mindemellett még bőrrákot is kaphat, és az is rosszindulatúvá válhat. Az effajta pánikkeltés nemcsak a méhkivételek számának példátlan emelkedéséhez vezetett, hanem széles körben aggasztóan elbizonytalanította a nőket. Természetesen mindig vannak olyan helyzetek, amikor ki kell venni a méhet. Honnan tudhatja azonban egy nő, hogy a nőgyógyásza a méhellenes keresztes háború harcosa-e, vagy megalapozott orvosi oka van a javaslatának? Az én legszégyenletesebb „orvosi" tapasztalataim, közé tartozik, hogy a miómát egyedül azzal össze lehet zsugorítani, ha az érintett a biztonság kedvéért egy olyan nőgyógyásszal is konzultál, aki nem kórházban dolgozik, és ezért nincsenek is általa betöltendő betegágyai, következésképp nem érdekelt operálni.
Az osteoporosis problematikájánál sajnos nincs semmilyen ennek megfelelő trükk, azon kívül talán, hogy az ember előveszi az egészséges józan eszét, és egy pillantást vet a nők generációinak láncára a saját nagyanyjától vissza Éváig, az első nőig. Mindegyiküknek nőgyógyászok nélkül kellett rendben tartania a hormonháztartását, és még így is magasabb volt az átlagéletkoruk, mint a férjeiké, és az is biztos, hogy nem törték el gyakrabban a csontjaikat.
Az egész problematikával kapcsolatban, azaz értelmes megelőzés, ha a nők a változás kora beállta előtt a nőies pólust kielégítő és beteljesítő életet élnek. Ha pedig eljön a változás ideje, azokat a témákat, amelyek még megmaradtak, áthelyezik a szellemi-lelki síkra. Ez igazi mély megkönnyebbülést jelent a számukra. Aki saját forróságát a megfelelő helyzetekben a férfira árasztotta, annak nem kell azután a nem megfelelő alkalmakkor a forró nőt játszania. Most annak jött el az ideje, hogy más tartalmak iránt lobogjon és az ellenpólus, a szellemi világ iránt lelkesedjen. Aki kihordta a saját gyerekek utáni vágyát, a változás után nem kell, hogy a méhében még valami újra kinőjön. A termékenység és a fejlődés most a szellemi-lelki szintre tartozik. Aki a klimax idején kidobja a ballasztot és átállítja az életét a külső kibontakozásról a belsőre, annak nincs már szüksége olyan nehéz csontokra. Így is elég erősek a csontjai ahhoz, hogy a lélekhez vezető, hazafelé tartó utat a nélkül járja végig, hogy közben eltörnének.
- El tudom-e fogadni a változás feladatát, azaz a feladást, ami az élet közepének krízisével jár együtt?
- Bevallottam és beteljesítettem-e magamnak az utódok és az élet utáni vágyamat, vagy hagyom, hogy miómák formájában nőjön ki az, ami hiányzik a számomra? Eleget éltem-e? Jóllaktam-e az élettel?
- Vannak-e síkok, amelyekre szívesen átváltanék, de nem merek? Miben válhatnék átvitt értelemben termékennyé?
- Milyen ballaszttól kellene megszabadulnom? Milyen feladatoknak kellene nekilátnom?
- Hol hiányzik számomra a struktúra? Hol találhatnám meg?
