halál
|
Kiesés a ritmusból, küzdelem egy kilátástalan helyzetben.
Amit tenni kell! Mivel a feloldás az érintett páciens részéről már aligha lehetséges, a rokonság, a kísérők számára a végső elengedés a megoldás, vagyis a páciens hozzásegítése a test tudatos elhagyásához, misék, oratóriumok lejátszása a betegszobában, felolvasás a Tibeti halottas könyvből vagy a Bibliából.
A jó alvás többnyire sok szokáshoz kapcsolódik, egy bizonyos ágyhoz, egy bizonyos testtartáshoz alvás közben, egy bizonyos napszakhoz stb. Ha szokásainkhoz valamiért nem ragaszkodhatunk, ez gyakran megzavarja álmunkat. Az alvás egyedülálló jelenség. Mindnyájan tudunk aludni anélkül, hogy valaha is tanultuk volna, mégsem tudjuk, hogy ez hogyan történik. Bár életünk egyharmadát ebben a tudatállapotban töltjük el, szinte semmit nem tudunk az életnek erről a területéről. Bár vágyunk az alvásra, az alvás és az álom világából gyakran támad ránk valami fenyegető. Szívesen próbáljuk elhárítani félelmeinket ilyen és hasonló leértékelő megjegyzésekkel, hogy ez csak álom volt, vagy minden álom szertefoszlik. Mégis, ha őszinték vagyunk, be kell vallanunk magunknak, hogy álmunkban ugyanazzal a realitásérzéssel élünk és élünk át dolgokat, mint azt napközben tesszük. Aki ezen az összefüggésen elgondolkodik, talán leginkább azt a következtetést vonhatja le, hogy nappali tudatunk világa ugyanolyan illúzió, ugyanolyan álom, mint éjszakai álmunk, s hogy mindkét világ csak a tudatunkban létezik.
Honnan mégis a hit, hogy az, az élet, amelyet napközben élünk, reálisabb, valódibb, mint áloméletünk? Mi jogosít fel bennünket arra, hogy álmunk elé egy csak-ot biggyesszünk? Mindazt, amit tudatunk megismer, egyformán valódi mindegy, hogy realitásnak, álomnak vagy fantáziának nevezzük. Hasznos lenne eljátszanunk a gondolattal, mi lenne, ha nappali és áloméletünk megszokott látásmódját átcserélnénk, és elképzelnénk, hogy álmunkban vezetjük folyamatos életünket, melyet ritmikusan megszakít egy alvási fázis, ez azonban nem más, mint nappali életünk.
Az ilyen póluscserék hasznos gyakorlatok, s ahhoz a felismeréshez vezetnek, hogy magától értetődően egyik világ sem valódibb vagy reálisabb a másiknál. Ébredés és alvás, nappali és álombeli tudatunk polaritások, amelyek kölcsönösen kiegyenlítik egymást. Az analógiában a napnak, a fénynek az ébredés, az élet, az aktivitás, míg az éjszakának a sötétség, a nyugalom, a tudattalan és a halál felel meg.
Ennek az ősi analógiának felel meg, hogy a népnyelv az alvást a halál kistestvérének nevezi. Minden elalvással a meghalást gyakoroljuk. Az elalvás megköveteli tőlünk, hogy minden kontrolltól, minden szándéktól, minden aktivitástól megszabaduljunk. Az elalvás odaadást és ősbizalmat, az ismeretlen bebocsátását követeli meg tőlünk. Az alvást nem tudjuk kényszerrel, önuralommal, akarattal vagy törekvéssel magunkra erőltetni. Az aktív akarás az alvás megakadályozásának legbiztosabb módja. Nem tehetünk többet, mint hogy megteremtjük a kedvező előfeltételeket, utána azonban türelmesen kell várnunk, s bíznunk abban, hogy megtörténik, leszáll ránk a jótékony álom. E folyamatot még csak megfigyelnünk sem szabad – maga a megfigyelés ugyanis meggátolná, hogy elalhassunk.
Mindaz, amit az alvás (és a halál) követel tőlünk, nem tartozik éppen az erősségeink közé. Mindnyájan túlságosan erősen lehorgonyoztunk aktivitáspólusunknál, túlságosan is büszkék vagyunk arra, amit teszünk, túlságosan is függünk intellektusunktól és bizalmatlanságot kifejező állandó kontrollálási vágyunktól ahhoz, hogy az odaadás, a bizalom, az elengedettség magatartásunk természetes része legyen. Így senkit sem lephet meg, hogy az álmatlanság (a fejfájás mellett!) civilizációnk leggyakoribb egészség zavarai, közé tartozik. Kultúránk éppen egyoldalúsága miatt az ellenpólusokhoz tartozó területeken, mint azt a fenti analógiatáblázaton is láthattuk, nehézségekkel küszködik. Félünk érzéseinktől, a rossztól, a sötéttől és a haláltól. Betegesen ragaszkodunk intellektusunkhoz, hétköznapi tudatunkhoz, s azt gondoljuk, ezek segítségével mindent átlátunk. Ha aztán el kellene engednünk magunkat, belopódzik szívünkbe a félelem, a veszteséget túl jelentősnek érezzük. Ennek ellenére vágyunk az alvásra, érezzük a szükségességét. Ahogy az éjszaka a nappalhoz, árnyékvilágunk személyiségünkhöz, a halál az élethez tartozik. Az alvás naponta átvezet bennünket e világ és túlvilág küszöbén, bekalauzol lelkünk árnyék- és éjvilágába, álmunkban megélteti velünk a nem meg éltet, s visszaadja egyensúlyunkat.
Aki álmatlanságban, jobban mondva elalvási zavarokban szenved, annak nehézségei vannak, illetve fél feladni tudatos kontrollját, s rábízni magát tudattalanjára. A ma embere aligha húz határvonalat nappal és éjszaka közé, gondolatait, tevékenységeit magával viszi az álom területére is. Éjszakánkban a nappalt hosszabbítjuk meg, éppen úgy, ahogyan mindennapi tudatunk módszereivel akarjuk analizálni lelkünk éjoldalát is. Hiányzik a tudatos cezúra, a pólusok tudatos cseréje, a tudatos átállás.
A túlzott alvásigény az előzővel ellentétes problematikára utal. Akinek kielégítő alvásmennyiség után alapvetően nehézségei vannak a felébredéssel és a felkeléssel, annak szembe kell néznie a nappaltól, az aktivitástól és teljesítménytől való félelmével. Felébredni és neki kezdeni a napnak nem más, mint aktívnak lenni, cselekedni, s ezért viselni a felelősséget. Akinek nehezére esik a mindennapi tudatba vezető lépés, az, az álomvilágba, a gyermekkor tudattalanjába menekül, mert nyomasztják az élet követelményei, felelőssége. A téma itt: a menekülés a tudattalanba. Amint az elalvás a halállal áll kapcsolatban, a felébredés kis születésnek tekinthető. A születés és a tudatosodás folyamata ugyanolyan félelmetes lehet, mint az éjszaka és a halál. Az igazi probléma az egyoldalúság, a megoldás középen van, az egyensúlyban, az „ez is – az is”-ban, ahol a születés és a halál egysége láthatóvá válik.
Az álmatlanságban szenvedők a következő kérdéseket tegyék fel maguknak:
A túlzott alvásigény a következő kérdéseket veti fel:
Amit tenni kell! A pácienst körülvevő segítők számára, hiszen maga a páciens ekkor már nincs a tudatos cselekvőképesség állapotában, újraélesztés, a beteget vissza kell hozni a polaritás világába befújásos lélegeztetéssel és szívmasszázzsal, amennyiben ez már nem lehetséges, szeretetteljes átsegítés az életből a halálba, az egység állapotába. Légzőgyakorlatokkal megtanulni, kapni és adni kötött. Légzőgyakorlatok a kicserélődés gyakorlása szellemi-lelki szinten polaritás gyakorlatok. Meg kell tanulni kevesebb kommunikációval és kicserélődéssel élni, energetikai szempontból a lényegre szorítkozni, spórolni saját energiáinkkal.
Amit tenni kell! Felkészülés földi porhüvelyünk elhagyására. Lépjen előtérbe a lélek, törődjünk inkább a lelkünkkel, és ne azzal foglalkozzunk, amit nemsokára hátrahagyunk. A feladat most a lemondás, a testről lehetőleg tudatosan mondjunk le, hogy a lélekutazásra, a lélekmadár szabad szárnyalására felkészítsük, felvértezzük magunkat. Gondoskodjunk halotti szentségekről, spirituális útravalóról, oratórium, felolvasás halottas könyvekből, halotti szertartások. Önmagunk átadása, „legyen meg a Te akaratod". |
Az Adams Stokes légzés a légzőközpont károsodása szívproblémák, agyvérzés vagy mérgezés következtében, a fizikai halál előtti légzés, légzőközpont = kicserélődés, a polaritás törvénye.
Rövidebb hosszabb időn keresztül igen sokan szenvednek álmatlanságban, alvási zavarokban. Ezzel párhuzamosan magas az altatófogyasztás is. Az evéshez vagy a szexualitáshoz hasonlóan az alvás is az ember ösztönös és alapvető igényei, közé tartozik. Életünk egyharmadát ebben az állapotban töltjük el. Mind az állatok, mind az emberek számára központi jelentőségű a biztos, rejtett, kényelmes alvóhely. A fáradt állat vagy ember képes még hosszú utakat megtenni csak azért, hogy megfelelő pihenőhelyet találjon. Az egyik legkellemetlenebb, s így elhárítandó esemény az, amely alvás közben zavar minket, s az alvás lehetőségének megvonása egy fokon túl létünket fenyegeti.
Az álmatlanságban szenvedőnek először meg kellene tanulnia tudatosan lezárni a napot, hogy teljességgel átadhassa magát az éjszakának és az éjszaka törvényeinek. Továbbá meg kellene tanulnia foglalkozni lelke tudattalan területeivel, hogy megtudhassa, mitől is fél annyira. Az álmatlanságban szenvedő személynek fontos témája a mulandóság és a halál. Hiányzik belőle az ősbizalom, az odaadás képessége. Túlságosan is azonosul a benne levő „cselekvő”-vel, képtelen kiszolgáltatni magát. Ezek majdnem ugyanazok a témák, amelyeket az orgazmus elemzésekor már megismertünk. Az alvás és az orgazmus kis halál, amelyet az erős én-identitással rendelkező emberek veszélyként élnek meg. A legbiztosabb altató az, ha megbékélünk az élet éjoldalával. A számolás ősidők óta bevált trükkje is csak azért eredményes, mert segít kikapcsolni az intellektust. Minden monotónia, mely untatja a bal agyféltekét, arra készteti azt, hogy dominanciájából engedjen. Minden meditációs technika ezt a törvényszerűséget használja ki, az egy pontra vagy a légzésre való koncentrálás, egy mantra vagy egy koan ismételgetése a bal féltekéről a jobbra való átkapcsoláshoz vezetnek, a nappali oldalról az éjszakaira, az aktivitásról a passzivitásra. Akinek ez a természetes ritmikus váltakozás nehézséget okoz, annak foglalkoznia kell a félt oldallal (pólussal). A szimptómának is ez a célja. Temérdek időt bocsát az álmatlan rendelkezésére, hogy szembesüljön szorongásaival, az éjszaka kísérteteivel. A szimptóma itt is őszintévé tesz: az álmatlanságban szenvedők félnek az éjszakától. Helyes.
Az apnoe vagy légzéskiesés elszakadás a belégzés és kilégzés poláris világától, elszakadás a polaritástól, a páciens közelebb kerül a transzcendens egységérzés megéléséhez. Búcsú a polaritás világától (a transzcendens élmények átélésekor szintén „eláll a lélegzetünk" annak jeleként, hogy kapcsolatba léptünk az Egységgel).
Cachexia vagy legyengülés, lemondás a testről, elsorvadás, halálos kimenetelű kórképek esetén teljes testi összeomlás. A szervek lassanként felmondják a szolgálatot, lassú halál, gyakran a tudatos szellemi elengedés, ellazulás helyett a test adja fel a küzdelmet.