Combnyaktörés - lelki okai
Ezzel a témával ahhoz a rémképhez kerülünk közel, amelyet a nőgyógyászok újabban az idősödő nők számára festenek a falra. Ha eltörik az ember combnyak csontja, ami gyakorlatilag csak időskorban történik meg, akkor azonnal az úgynevezett kifáradásos törésre gyanakszunk. A csontok kifáradásának az-az élettani magyarázata, hogy idős korra sokat veszítenek a kalciumtartalmukból. Ez az úgynevezett osteoporosis, ami nőknél és férfiaknál egyaránt előfordul. A kifáradásos törés diagnózisa teljes mértékben becsületes, ugyanis azt mondja ki, hogy egy fáradt csont utánaengedett. Ezért nem meglepő, hogy sokszor nem is kell hozzá semmilyen erőhatás, már az is elég a töréshez, hogy az ember könnyedén a csípőjére esik.
Az esés magában hordozza a hanyatlás teljes szimbolikáját. A balesetek nagy száma a zuhanás vagy az esés gyakoriságára és ezzel egy jelentéssel terhes mitológiai téma aktualizálására vezethető vissza. „A fennhéjázás az esés előtt jár", tartja a német közmondás a helyzetet értelmezve. Lucifert, Isten egyik angyalát magával ragadta a gőg, mielőtt lezuhant volna a polaritásba. Ez a bűncselekmény tette az első embereket, Ádámot és Évát bűnössé. A dolognak a bűnbeesés után a paradicsomi egységből való kiűzetés lett a következménye. Az Ótestamentumban a bábeli torony építésének történetébe sűrítődött be a minta, amely végül is, mint minden vétek, összeomlásban végződik. Az antikoknál az isteneknek való ellenszegülés vétke számított az egyedüli igazi bűnnek és ugyanakkor az egyetlen esélynek is arra, hogy az ember megkezdje saját fejlődésének útját, amely az istenné válással fejeződik be. Ez az út pedig majdhogynem szükségszerűen tartalmazza a zuhanást, mint ahogy azt Prométheusz lezuhanása is mutatja.
Minden esetben egy adag fennhéjázás testesül, meg és egyúttal kúrálódik ki. Általában „öreg csontok" zuhannak úgy, hogy eltörik a combnyak csontjuk. Az ő vétkük legtöbbször abban áll, hogy nem vesznek tudomást a korukról, és még mindig olyan tetterős emberként viselkednek, mint egy fiatal. A kifáradásos törés, amely egy fiatalt ugyanabban a helyzetben megkímélt volna, ismét a helyére teszi a valódi időskori viszonyokat, és a csontokat eltolja egymástól. Most már nem tud öles léptekkel haladni, és a természet szabta határokat, sem tudja már átlépni. A betegség helyretette a dolgokat, és egy olyan magatartásba kényszeríti az embert, amely a pihenéssel és gondolkodással egyenlő, és inkább megfelel a korának. A mozgalmas külső élettől való távolságtartás pozícióját szabad akaratából kell elfogadnia. Tiszteletben kell tartania az embernek a saját korát és mindazt, ami azzal jár. A természetes fáradtság, amelyet külsőleg túljátszik, a csontokban testesül meg. A csontjai, pedig megkövetelik a jogukat ahhoz, hogy kipihenhessék magukat. Amennyiben a beteg alkalmazkodik ehhez az igényhez, akkor minden esélye megvan arra, hogy belsőleg még nagy lépéseket tegyen meg a fejlődés útján. Hasonló a helyzet, mint amikor egy sportoló sérül meg, mert túlértékelte a saját természet adta lehetőségeit.
A megtanulandó lecke az lenne, hogy az ember fogadja el a saját helyzetét, és ne vegyen a vállára többet, hanem adja át magát a pihenésnek és az ezzel együtt járó gondolkodásnak. Meg kell szakítani az aktív, fiatalosan vezetett élet folytonosságát, és egy pihenési szünetet beiktatva új, a korának megfelelő sínekre kell kormányoznia az életét.
- Fennhéjázássá vált-e a bátorságom? Illik-e még a koromhoz? Kinek és mit kell vele bebizonyítanom?
- Hajlamos vagyok-e rá, hogy túljátsszam a koromat? Nem vettem róla tudomást, hogy nemcsak öreg csontjaim vannak, hanem magam is egy öreg csonttá váltam?
- Tudatosságom megcsontosodásával kompenzálom-e a gyengévé váló csontozatomat? Túlfeszítem-e a testemet, hogy kíméljem vele a lelkemet?
- Hogyan bánok természet adta határaimmal? Mely pontokon respektálom őket kevéssé?
- Sikerül-e megkönnyítenem a magam számára a lélekhez visszavezető utat, és sikerül-e kidobnom terhessé vált ballasztjaimat?
