Szívbetegségek - lelki okai
A szívverés messzemenően automatikus történés, amelyet bizonyos tréningek nélkül akaratlagosan nem tudunk irányítani. Ez a szinusz formájú ritmus a testben szigorú szabályt fejez ki. A szívritmus a légzés ritmusához hasonlít, ez utóbbit ugyanakkor akaratunkkal is befolyásolhatjuk. A szívverés szigorúan szabályozott, harmonikus ritmus. Ha úgynevezett ritmuszavar esetén például hirtelen elakad, vagy vadul dobog a szív, ez a rend megbomlását jelenti, eltérést az egyenletesség követelményétől.
Ha megfigyeljük azt a sok nyelvi fordulatot, amelyben a szív szó előfordul, látni fogjuk, hogy ezek mindig valamilyen érzelmileg színezett helyzettel kapcsolatosak. Az emóció olyasmi, amit kihozunk magunkból, bensőnkből kifelé irányuló mozgás (a latin emovere = kifelé mozdítani). Azt mondjuk, majd kiugrott a szívem örömömben, összeszorult a szívem rémületemben, majd megszakad a szívem, torkomban dobogott a szívem, valami a szívemen fekszik, valamit a szívemre veszek. Ha úgy látjuk, hogy valakiből hiányzik ez a bizonyos, értelemtől független érzelem, azt mondjuk rá, szívtelen. Ha két, egymást szerető ember találkozik, azt mondjuk, két szerető szív egymásra talált. Mindezek a nyelvi fordulatok a szívet szimbolikusan egy olyan emberi centrumra, kifejezésére használják fel, amely nem áll sem az intellektus, sem az akarat irányítása alatt.
A szív azonban nem a test egyik centruma, hanem maga a centrum, megközelítően a test közepén fekszik, csak egy kicsit tolódik el balra, az érzelmek oldalára, ez a jobb agyféltekének felel meg. Éppen ott van tehát, ahová mutatunk, ha önmagunkra akarunk hivatkozni. Az érzések s még inkább a szeretet szoros kapcsolatban áll a szívvel, mint azt a számos nyelvi fordulat mutatja. Jó szívvel viseltetünk a gyermekek iránt, ha kedveljük őket. Ha valakit szívünkbe zárunk, az azt jelenti, hogy megnyílunk előtte, s bebocsátjuk magunkba. Ilyenkor nyíltszívűek vagyunk, olyanok, akik szívüket kitárják mások előtt. Ezzel szemben áll a bezárkózott, szűkkeblű ember, aki nem hallgat a szívére, akinek nincsenek szívélyes érzései, aki szívtelen. Az ilyen ember nem tudja odaadni a szívét, hiszen ezzel magát adná oda, sőt, ügyel rá, nehogy a szíve szerelemre gyúljon, ezért aztán inkább mindent csak félig csinál, fél szívvel. A lágyszívű ember ugyanakkor megkockáztatja, hogy tejes szívéből, határtalanul, és végtelenül szeresse a másikat. Ezek az érzések tendenciájukban kifelé mutatnak abból a polaritásból, mely mindennek határt és véget szab.
A szív mindkét lehetőséget szimbolizálja, a szívkamrafal kettéosztja anatómiai szívünket, a szívverés is kettősséget jelent. A születéssel, amikor belépünk az első lélegzetvétel polaritásába, szívkamrafalunk reflexszerűen bezárul, s az egy nagy szívkamrából és az egységes vérkeringésből egyszerre csak kettő lesz, amit az újszülött gyakran kétségbeesve él meg. A szív rajzában, szignatúrájában ugyanakkor tovább él a másik szimbolika, amint ezt a gyermekek tökéletes spontán módon ábrázolják is, a két kerek kamra egy csúcsban egyesül. A kettősségből nő ki az egy. Így szívünk a szeretet és az egység szimbóluma is. Erre gondolunk, amikor azt mondjuk, a várandós anya gyermeket hord a szíve alatt. Anatómiailag ez a kifejezés értelmetlen, a szív itt a szeretet centrumának szimbólumaként szerepel, s nem számít, hogy a szív anatómiailag a test felső részében van, míg a gyermek alul, az anyaméhben nő.
Azt is mondhatnánk, hogy az embernek két centruma van, egy felső és egy alsó, a fej és a szív, az értelem és az érzés. Egy teljes embertől azt várjuk, hogy mindkét centruma funkcionáljon, és harmonikusan egyensúlyban legyen. A merőben értelemember egyoldalú és hideg. Aki viszont csak érzéseiből él, gyakran tisztázatlannak, rendszertelennek tűnik. Akkor hat ránk egy ember kerek egészként, ha benne e két funkció egymást kiegészíti, gazdagítja.
A nyelvben élő számos szófordulat a szívről mind arra mutat rá, hogy mindig egy emóció, egy érzelem billenti ki a szívet megszokott, mértéktartó ritmusából, legyen az, rémület, melytől majd kiugrik, vagy majd megáll a szívünk, legyen az öröm vagy szerelem, mely úgy felgyorsítja a pulzust, hogy szívünk a torkunkban dobog. A szív ritmuszavarai esetén ugyanez történik, csak éppen nem látható a kiváltó emóció. S egyedül ez a probléma: a ritmuszavarok olyan embereket támadnak meg, akik nem hagyják, hogy akármilyen érzelem csak úgy kibillentse őket a megszokott kerékvágásból. Mivel az ilyen ember nem hagyja elbolondítani magát, a szíve fog bolondul kalapálni. Tartja magát az értelméhez és a szabályokhoz, érzései, emóciói nem téríthetik el a megszokott kerékvágásból. Életének harmonikus egyenletességét nem engedi megzavarni emocionális kitörésekkel. Az emóció azonban testi szinten is megjelenik, és ekkor a szíve fogja nyugtalanítani őt. Szívverése kisiklik, s ezzel szó szerint arra kényszeríti, hogy ismét hallgasson a szívére. Normális esetben szívverésünket nem halljuk, csak valamely emóció hatására vagy betegség esetén érzékeljük. Szívverésünk csak akkor válik tudatossá, ha valami felizgat bennünket, vagy ha valami változás történik. S ez a kulcsa minden szívproblémának: a szívtünetek arra kényszerítik az embert, hogy ismét a szívére hallgasson. A szívbetegek olyan emberek, akik csak értelmükre akarnak hallgatni, életük során mindig az érzelmeik húzzák a rövidebbet. Ez egészen világos a szívfóbia esetében. A szívfóbia vagy szívidegesség olyan, szívműködéssel kapcsolatos félelmet jelent, melynek nincsen szomatikus alapja, de az érintett személy betegesen eltúlozza saját szívműködése megfigyelését. A szívidegességtől szenvedő ember annyira fél a szívrohamtól, hogy képes emiatt az egész életét átrendezni. Ha e magatartás szimbolikus tartalmát vizsgáljuk, ismét látjuk, milyen hatalmas bölcsességgel s iróniával működik a betegség: a szívidegesség arra kényszerít, hogy állandóan saját szívműködésünket figyeljük, és ez által teljes életünket szívünk igényeinek rendeljük alá. Eközben azonban nagyon félünk saját szívünktől, és valóban jogosan félünk attól, hogy egy szép napon megáll, és mi „szívtelenek” leszünk. A szívidegesség rákényszeríti az embert, hogy tudata középpontjába helyezze a szívét, hát nem szívből nevetnivaló ez az egész?
A szívidegességtől szenvedő személyben lezajló lelki folyamatok az angina pectoris esetében már mélyen a testiségbe süllyednek. A szívhez vezető erek fala megkeményedik, az erek összeszűkülnek, s a szív nem kap elegendő tápanyagot többé. Nem sok magyarázatra szorul ez, hiszen mindenki tudja, mit értünk a megkeményedett vagy megkövesedett szíven. Az angina szó szerint szorosságot, szűkséget jelent, és az angina pectoris szűkkeblűséget. Míg a szívidegesség során e szűkséget közvetlenül félelemként éli meg az ember, az angina pectorisnál ez a szűkség konkrétan is megnyilvánul. Az orvosi terápia szimbolikája igen eredeti, szükség esetén a szívbetegek nitroglicerin-kapszulát adnak, szóval robbanóanyagot. Ezzel robbantják a szűkséget, és teremtenek ismét teret a beteg szívének. A szívbetegek aggódnak a szívükért, és ezt joggal teszik!
Ennek ellenére sokan nem értik, miről is van szó. Aki annyira fél az érzelmeitől, hogy csak az abszolút normákban bízik, az, pacemakert (szívritmus-szabályozót) építtet be magába. Az élő ritmust a taktusadó helyettesíti. (A taktus, az ütem a ritmushoz úgy viszonyul, mint a halott az élőhöz!) Amit addig az érzés tett, most azt egy gép teszi helyette. S bár ez által a páciens elveszti szívritmusa flexibilitását s alkalmazkodóképességét, viszont nem fenyegetik többé az élő szív heves dobbanásai. Aki „szűk-keblű”, az én-erőinek és hatalmi vágyainak az áldozata.
Mindenki tudja, hogy a magas vérnyomás kedvező talaja a szívinfarktusnak. Láttuk már, hogy az-az ember, aki magas vérnyomásban szenved, agresszióját önuralommal zabolázza. A felhalmozott agresszív energiák a szívinfarktusban kisülnek, a szív megszakad. A szívroham meg nem valósult agresszív cselekményeink összessége. Az infarktusban tökéletesen megélhetjük azt az ősi bölcsességet, amely szerint ”én” erőink túlbecsülése s az akarat dominanciája leválaszt bennünket az élet folyamáról. Csak egy kemény szív szakadhat meg!
A szívműködés zavarai és a szív megbetegedései esetén a következő kérdéseknek járjunk utána:
- Vajon a fejem és a szívem, az értelmem és érzelmeim harmonikus egyensúlyban vannak-e?
- Elegendő teret adok-e érzelmeimnek, s ki merem-e fejezni őket?
- Teljes szívemből élek és szeretek-e, vagy csak úgy ímmel-ámmal?
- Életem élő ritmusban zajlik-e, nem erőszakolok-e magamra valamilyen gépiessé vált ütemet?
- Van-e az életemben még gyúló- és robbanóanyag?
- Vajon hallgatok-e a szívemre?
