izületi betegségek
| ||||||||
|
Az egész növény serteszőröktől érdes, a középső szárlevelek a következő levélig futnak, hosszúkásak, lándzsa alakúak, a virág ibolyaszínű, néha sárgásfehér. Nedves helyeken, árkokban gyakori. Gyökere képezi a drogot: symphyti radix. Hatóanyaga: symphitin, cyrnoglossin, consolidin, allantoin, csersav, nyálka stb. A szívre hasonló hatással van, mint a galagonya (lásd ott). Főzete nyálkaoldó is. Meleg pakolást adnak reumatikus és köszvényes izületi bajoknál, érgörcs és íngyulladáskor, amikor a fájdalmakat gyorsan szünteti, a karok mozgékonysága, vérellátása gyorsan bekövetkezik. (Lábfürdő.) Főzete a fogmeder gennyfolyását elősegíti. Belső vérzésnél, cukorbajosok bélrenyheségénél, nyálkás hurutnál ugyancsak ajánlják.
Bizonyos vizsgálati eredmények arra utalnak, hogy a reumás betegek agresszív indulataikat már gyermekkoruktól fogva a vázizomzat görcsösen felfokozott megfeszítése révén kísérlik meg levezetni. Ezzel magyarázható, hogy erőteljes fizikális tevékenységet végeznek, sokat sportolnak, sőt feltűnő előnyben részesítik az agresszív sportágakat. A reumás betegek szinte kényszeredetten uralkodnak érzelmeiken, következésképp szomorúságukat, csalódottságukat vagy frusztrációjukat képtelenek normális módon kiélni. Így kerül sor eleinte szellemi-lelki síkon egyfajta megkeményedésre és megmerevedésre, minthogy az agresszív érzelmek az illető egyénben bizonyos mértékig „megkötődnek". Bár a reumás beteg rendkívül lelkiismeretes és szerény, kevéssé alkalmazkodóképes. Az elfojtott düh, méreg és keserűség, valamint saját, illetve mások cselekedeteinek elítélése megakasztja az életerő áramlását, s egyre nagyobb méreteket öltő testi merevséghez és mozgásképtelenséghez vezet. A reumás beteg előszeretettel kritizál, s gyakran kibékíthetetlen ellenfél. A düh, méreg, keserűség és bosszúvágy gyulladásos folyamatokat indít el ott, ahol elfojtódott. E lefékezett energiák testi síkon a nem kiválasztódott anyagcseretermékek lerakódását hozzák létre. Eme úgynevezett toxinok jelképezik azokat a problémákat, melyek feldolgozatlanul elraktározódtak. Így a test egyre inkább a megoldatlan életfeladatok lerakodóhelyévé válik. Ahogy szervezetünket a koplalás révén rá tudjuk kényszeríteni arra, hogy a felhalmozódott tartalékok, megemésztésére összpontosítson, pszichikai téren is lehetséges az eddig elfojtott emócíókat tudatosítani, feldolgozni és ez által ártalmatlanná tenni. A beteg többnyire borzasztóan fél attól, hogy az önmagáról alkotott képet, szerénységét, lelkiismeretességét, segítőkészségét, alkalmazkodóképességét és erkölcsösségét őszintén megkérdőjelezze, s így kénytelen legyen árnyoldalával, önnön kicsinyességével, uralomvágyával, agressziójával, melyek „megmerevedését" előidézték, végső fokon lelki-szellemi rugalmatlanságával szembesülni. A reuma voltaképpen a határtalan akarat kifejeződése, a mohó vágyé, hogy az ember mindent tudjon, uraljon és irányítson. Végső soron maga a meg nem valósult hatalomvágy. Amennyiben a beteg tulajdon „árnyoldalát" is vállalná, ezen, törekvéseit nem kellene elfojtania. Minthogy azonban saját erkölcsi elvárásainak semmilyen formában nem tud megfelelni, nemcsak hogy elfojtja hatalomvágyát, hanem bűntudat is ébred benne, melyet segítőkészséggel és önfeláldozással próbál meg kompenzálni. Ha ilyesmire nem nyílik lehetősége, állapota gyakran látványosan romlik. Minthogy igazi érzéseit egyre inkább elnyomja, és belső morális érzésének, valamint magas eszményeinek megfelelő külső magatartásban „merevedik meg", a test, e magatartás tükörképeként, fokozatosan elveszíti mozgékonyságát. Reuma: agresszív impulzusok izomfeszülést eredményeznek; felgyülemlett düh, méreg, agresszió, keserűség, bosszúvágy, belső gátlások Amit tenni kell
Ez utóbbi tény világosan utal a betegség hátterére. A betegek élettörténetére többnyire a rendkívüli mértékű aktivitás jellemző. Fáradhatatlanul végeznek házi és kerti munkát, teljesítmény- és erősportokat űznek, fürgék, mozgékonyak és nyughatatlanok. A túlzott mértékű aktivitás és mozgékonyság viszont kizárólag testi síkon jellemző. A fizikai aktivitás bizonyos fokig a szellemi-lelki mozgékonyság hiányát hivatott kompenzálni. A testi aktivitás, a túlzottan lelkiismeretes és kínosan becsületes magatartásmód kényszerűségből fakad. A háttérben többnyire elfojtott, be nem vallott agresszió húzódik. Hiányzik a szeretet, a „szív részesedése". Helyét a perfekcionizmus, a már-már túlhajszolt segítőkészségben megnyilvánuló önfeláldozás veszi át, ami viszont gyakran depresszióba torkollik. A szellemi-lelki megmerevedés csupán testi síkon tud oldódni, s ott egyben túlkompenzálódik is, anélkül viszont, hogy a probléma valódi megoldását eredményezné. A belső dermedtség végső soron egyre inkább áthatja a testet is, mintegy a belső valóság tükörképeként. Az elfojtott agresszió, melynek nem szabad „megmutatkoznia", egyre jobban gátolja a testműködést, gyulladást és fájdalmat idéz elő. Az elmondottakból egyenesen következik a feladat, mellyel a betegnek meg kell birkóznia. A túlzottan lelkiismeretes és mindent agyonmoralizáló magatartást, mely agresszív indulatokat és merevséget idézett elő, fokról fokra oldani kell. A betegnek be kell látnia, hogy másoknak adott igenje adott esetben az önmagára adott nemmel egyenértékű. Helytelenül dönt az, aki önmagát a végletekig fel kívánja áldozni. Útja a szabadság, nyitottság és szeretet felé kell, hogy vezessen, mert igazi élet csakis ott található.
Az egyenes és hajlíthatatlan ember vált az ideállá mindenki a saját maga királya. Még azok a munkák is – mint pl. a takarítás vagy a sikálás, amelyek korábban térdre kényszerítették az embert, manapság annyira gépesítettek, hogy egyáltalán nem kell letérdelni hozzájuk. Így nincs mit csodálkozni azon, egyre nagyobb a térdproblémák, főleg a meniscus károsodások jelentősége. A meniscus sérüléseknek a túlzott igénybevétel az alapja. A két porcból álló meniscus teszi lehetővé, hogy a csuklós ízület forgó mozgásokat is végezzen. A térdhajlítás képessége teljes mértékben nekik köszönhető. Formáját tekintve az egyik a félholdhoz, a másik a teleholdhoz hasonlít. Funkciójuk szerint is a nőies pólusnak felelnek meg. Amikor a meniscusok megsérülnek, a hatalmas felső comb- és lábszárcsont összepréseli őket, és így beszakadnak. A szokásos terápia a porckorong-előreeséskor alkalmazott kezelésre hasonlít, és abban áll, hogy lemetszik a szétrombolt és a megkívánt terheléshez képest túl gyenge szöveteket. Az érintettek gyakran a porcos ütközők nélkül próbálnak meg továbbra is helytállva megfelelni a túlterhelésnek.
Az a dolga az embernek, hogy őszintén és egyenesen vallja be magának, hogy melyek azok a teljesítmények, amelyeket Valóban megkövetelnek tőle. Éppen a neves sportolóknál me'Yül fel a gyanú, hogy a belső mozdulatlanság kompenzációjaként viszik túlzásba a külső mozgékonyságot. Ebben az értelemben a térdsérülés egy becsületes, a belső állapotuknak is megfelelő tartásba, a mozdulatlanság állapotába kényszeríti őket. Az élethez szerénység is szükséges. Így tudja csak elfogadni az ember, hogy nem lehet kikényszeríteni belőle azt, ami túl van lehetőségei határain, vagy nem tartozik a feladatai közé.
Ha megvizsgáljuk, hogy például a sportban mi váltja ki közvetlenül a balesetet, akkor olyan helyzetet találunk, ahol a szellemi mozgékonyság hiányát a test túlzott igénybevétele volt hivatott kiegyenlíteni. Ha a futballjátékos a maga fölényes (és felül elhelyezkedő) fejét használva ügyesebben viszonyult volna a labdához vagy az ellenfélhez, akkor nem kellett volna olyan nagyon kicsavarodnia. Ráadásul többnyire olyan helyzetekről van szó, ahol az érintettek belülről pattanásig feszült érzelmekkel „játszottak". A tudatos, a mozgás örömével kivitelezett testhelyzetek nem okoznak sérülést, ahhoz mindig egy adag belső elferdülésre és elcsavarodottságra is szükség van.
|
||||||||
Nadálytő, fekete (Symphytum officinale Forrasztófű, madárgyökér, sarkosfű
A reumától világszerte több százmillió ember szenved súlyos reumatikus megbetegedésekben, további húszmillió, pedig mozgásszervi fájdalmakról panaszkodik. A reuma tehát a leggyakoribb s egyben legköltségesebb népbetegség. E megnevezés ráadásul csupán azon kiterjedt tünet együttes gyűjtőfogalma, mely az ízületek, és az izomzat fájdalmas szöveti elváltozásait jellemzi. A betegséget mindig gyulladás kíséri, függetlenül attól, hogy heveny vagy krónikus stádiumban lép-e fel. A fájdalom oly mértékben korlátozhatja a mozgásképességet, hogy nemritkán rokkantság alakul ki.
A sokízületi gyulladásban szenvedő betegek feltűnően egybevágó személyiségjegyekkel rendelkeznek. Többnyire csöndes, szerény, szorgalmas és gyakorlatias emberek, önzetlenek és önfeláldozók, gyakran egészségügyi vagy szociális gondozói munkakörben dolgoznak. Türelmesek, igénytelenek és mindig készek a tehervállalásra. Kórképükben a reumafaktor világosan kimutatható, a szívműködés viszont nem károsul.
A térdízületben dolgozzuk fel az alázat témáját. Térdelni és térdet hajtani a hódolat gesztusa. Térdhajtással köszön az ember, amikor magas szellemi méltóságokkal találkozik. Korábban így lépett az alattvaló a király elé. A modern emberek már feltűnően kevéssé hajlamosak arra, hogy térdet hajtsanak. A katolikus templomon kívül még alkalom is alig akad rá, és még ott is jellemző változás megy ez ügyben végbe. Egyes országokban, az új „rend" szerint az ember manapság már fel is állhat a misének azokon a pontjain, ahol eddig térdelni kellett. Ahelyett, hogy alázattal térdet hajtanánk a Mindenható előtt, manapság konfrontálódunk vele. Az alázatnak és a hódolatnak már nincs nagy értéke.
A tünet rávilágít az érintett vétkére. Fel kellene ugyanis ismernie, hogy hol vannak a határai, és be kellene látnia, hogy külső mozgáskényszere és a testétől megkövetelt teljesítmény túlzottá vált. Amennyiben a fájdalmas figyelmeztető jeleket figyelmen kívül hagyja, a szerénység és az alázat ki nem élt, árnyékba nyomott témái térdére kényszerítik. A szabad akaratából gyakorolt alázat helyett csak a kikényszerített szerénységet, mozgékonyságának korlátait és a fájdalmak megaláztatását éli meg. Aki nem szab szabad akaratából határt túlzott külső mozgékonyságának, azt majd a meniscusa ráveszi erre.