Kóros lesoványodás - lelki okai
A kóros lesoványodás (anorexia nervosa) egy olyan klasszikus pszichoszomatikus betegség, melynek az a szépsége, hogy a veszélyesség és az eredetiség különös keveréke. Mindenesetre a páciensek húsz százaléka még mindig belehal ebbe a betegségbe! Ez a kóros lesoványodás. A kóros lesoványodás esetében az a vicc és irónia, ami minden betegség sajátja, hogy a páciens nem hajlandó enni, mert nincs hozzá kedve, s belehal, anélkül hogy valaha is azt érezte volna, hogy beteg. Ez aztán a lelki nagyság! Az ilyen betegek rokonai, orvosai viszont már sokkal nehezebben tudnak ilyen lelki nagyságot felmutatni! Ők ugyanis többnyire buzgón fáradoznak azon, hogy a kóros lesoványodásban szenvedő beteget az evés és az élet előnyeiről meggyőzzék, s felebaráti szeretetük még a klinikai kényszertáplálás előtt sem torpan meg. Aki a komikumnak ezt a fokát nem tudja élvezni, az rossz publikum a nagy világcirkuszban! A kóros lesoványodás majdnem kizárólag nőket érint. Tipikus női betegség. A pácienseknek többnyire a pubertáskorban egyéni evési, illetve nem evési szokásai alakulnak ki. Elutasítják a táplálékfelvételt, részben tudatosan, részben öntudatlanul, az a vágy motiválja őket, hogy karcsúak maradjanak.
Az étkezés szigorú elutasítása mindenesetre néha az ellentétébe csap át, ha magukra maradnak, és senki nem látja őket, őrült mennyiségű ételt tömnek magukba. Éjjelente kiürítik a hűtőszekrényt, s mindent magukba gyömöszölnek, amit csak találnak. Az ételt azonban nem akarják magukban tartani, így gondoskodnak arról, hogy mindent kihányjanak. Minden lehetséges trükköt felhasználnak, hogy aggódó környezetüket, már ami evési szokásaikat illeti, átverjék. Többnyire rendkívüli nehézséggel jár valóságos képet alkotni arról, mit eszik, és mit nem eszik a beteg, mikor elégíti ki farkasétvágyát s mikor nem.
Ha viszont esznek ezek a páciensek, az olyan ételeket részesítik előnyben, amelyek aligha szolgálják meg a táplálék nevet citromot, zöld almát, savanyúságot, szóval kizárólag kis tápértékű, kevés kalóriát, tartalmazó dolgokat. Ehhez még többnyire hashajtókat is szednek, hogy attól a kevéstől vagy attól a semmitől, amit magukhoz vettek, lehetőleg gyorsan megszabaduljanak. Ugyanakkor nagy a mozgásigényük. Hatalmas sétákat tesznek, így futják le magukról azt a hájat, amely sosem volt rajtuk, s ez legyengült állapotukra való tekintettel meglehetősen csodálatra méltó. Feltűnő a páciensek túlfejlett önzetlensége, mely gyakran abban éri el csúcspontját, hogy szívesen és nagy gonddal főznek, másoknak. Másoknak főzni, vendégül látni, evés közben látni embereket nem probléma számukra, csak nekik ne kelljen együtt enni velük. Egyébként nagy a vonzalmuk a magányhoz, szívesen húzódnak vissza. A kóros lesoványodásban szenvedő anorexia nervosa betegnek gyakran elmarad a menstruációja, s majdnem mindig problémái, zavarai vannak e területen.
Ha a tüneteket összefoglaljuk, egy túlfejlett aszketikus ideálképpel találkozunk. Háttérben a régi konfliktus áll, anyag és szellem, fent és lent, tisztaság és ösztönök között. A táplálékból épül fel a test, a formák birodalma. A kóros lesoványodásban szenvedő beteg visszautasítja az evést, ezzel elutasítja a testiséget s a testből fakadó minden igényt. Az ő tulajdonképpeni ideálja jóval túl van az evés témakörén: célja a tisztaság, az átszellemülés. Minden anyagitól, testitől meg akar szabadulni. Meg szeretne szökni a szexualitás, az ösztönösség elől, célja a szüzesség, a nemtelenség. Ezért kell mennél karcsúbbnak lennie, egyébként domborulatok keletkeznének, melyek a páciens nőiségét hangsúlyoznák. De éppen nő nem akar lenni. Nemcsak a kerek, nőies formáktól tart, de a kidomborodó hastól még inkább, mert az a terhesség lehetőségére emlékezteti. A nőiességgel és a szexualitással szembeni ellenállás a havi vérzések, kimaradásában nyilvánul meg. A kóros lesoványodásban szenvedő beteg legmagasabb ideálja az elanyagtalanodás. Csak távol lenni mindentől, aminek az alantas testiséghez köze van.
Aszkézisideálja fényében a páciens egyáltalán nem tartja betegnek magát, semmi megértést nem mutat a terápiás eljárások iránt, amelyek éppen azt a testet szolgálnák, amelytől ő szabadulni akar. Tudatosan kijátssza a kényszertáplálást a klinikán, egyre rafináltabb trükkökkel tünteti el a táplálékokat. Minden segítséget elutasít, s konokul követi ideálját, ami nem más, mint átszelleműséggel minden testit maga mögött hagyni. A halál nem fenyegető, éppen az élő vált ki félelmet belőle. Mindentől fél, ami kerek, amorf, nőies, termékeny, ösztönös, szexuális, fél a közelségtől, a melegségtől. Emiatt nem vesznek részt a kóros lesoványodásban szenvedők közös étkezéseken. Körben ülve közösen étkezni, minden kultúrában ősrégi rítus, melyben emberi közelség, melegség jön létre. Éppen ez a közelség az, ami a betegben félelmet ébreszt. Félelmét az-az árnyékvilág táplálja, amelyben mindazok a témák, melyeket tudatos életében oly nagy gonddal kerül, mohón várják megvalósulásukat. A kóros lesoványodásban szenvedők valójában farkasétvággyal vetnék magukat minden élőre, de mert félnek tőle, tüneteikkel éppen az élet megsemmisítésére törekednek. Időről időre azonban rájuk támad az elfojtott, leküzdött farkasétvágy és a zabálhatnék. Így kerül sor a titkos evésre. A kilengést a beteg bűntudatában hányással teszi jóvá. A beteg nem találja a középutat mohóság és aszkézis, éhség és lemondás, egocentrizmus és odaadás között. Önzetlen magatartása mögött igen erős egocentrizmus húzódik meg, melyet kezelése során hamarosan tapasztalunk. Ezek a páciensek titokban emberi figyelemre, odafordulásra vágynak, s e vágyukat a betegség kerülő útján kényszerítik ki környezetükből. Aki megtagadja a táplálkozást, hirtelen sosem remélt hatalmat nyer embertársai fölött, akik kétségbeesett rémülettel próbálják őt az evésre és az életre rákényszeríteni. Ezzel a fogással már az egész kis gyermekek is biztonsággal uralkodnak a családjukon.
A kényszertáplálás azonban a kóros lesoványodásban szenvedőn nem segít. Rajta legjobb esetben az segíthet, ha rá tudjuk venni, hogy őszinte legyen önmagával. A páciensnek meg kell tanulnia felismerni saját mohóságát, farkasétvágyát a szeretetre és a szexre, egocentrizmusát és nőiességét, annak minden ösztönösségével és testiségével, s meg kell tanulnia elfogadni ezeket. Fel kell fognia, hogy a földi élet tényezőit sem elfojtani, sem leküzdeni nem lehet, s csak úgy lehet föléjük nőni, ha integráljuk őket, együtt élünk velük, és ez által alakítjuk őket. Az anorexia kórképéből, ebből a szempontból sokan levonhatják saját tanulságukat. Nemcsak az anorexiások kísérlik meg igényesnek tűnő filozófiával elfojtani félelmet ébresztő testi vágyaikat, s tiszta, átszellemült életet folytatni. Könnyedén hunynak szemet a fölött, hogy az aszkézis többnyire árnyékot vet, s az árnyék neve mohóság.
