agresszív

A fogproblémák lelki okaihoz vizsgáljuk meg annak a lelki hátterét. Az étel először szájunkba kerül, ahol a fogak aprítják fel. A fogainkkal harapunk és szétharapunk. A harapás meglehetősen agresszív cselekmény, azt fejezi ki, hogy képesek vagyunk megtámadni, elkapni, megragadni valamit. Ahogy a kutya is agresszív veszélyességét dokumentálja a vicsorgással, mi is beszélünk arról, hogy valaki „kimutatja a foga fehérjét”, s ezzel azt fejezzük ki, hogy az illető személy kimutatja elszántságát, megmutatja a rossz oldalát. A rossz, illetve beteg fogak arra utalnak, hogy az illető nehezen tudja kifejezésre juttatni agresszióját, illetve nehezen tud agressziójának megfelelően cselekedni.

Az összefüggés jelentőségén mit sem csorbít, ha azt kell állítanunk, hogy manapság szinte mindenkinek rossz a foga, még a kisgyermekeknek is. Ez igaz ugyan, de csak annyit mond, hogy kollektív tünetek kollektív problémákra utalnak. Az agresszió centrális problémája korunk valamennyi szociálisan magas fejlettségű kultúrájának. A „szociális alkalmazkodás” követelménye nem más, mint az, hogy: „fojtsd el agressziódat!” Kedves, békés, szociálisan jól alkalmazkodó polgártársaink elfojtott agressziója „betegségként” kerül napvilágra, és e perverz formában végül is ugyanúgy megviseli a társadalmi közösségeket, mint eredeti formájában. A klinikák valójában társadalmunk modern csataterei, s a könyörtelen csaták az elfojtott agressziók és birtokosaik között zajlanak le. Itt szenvedik meg embertársaink mindazt a bennük rejlő gonoszt, amelyet egy életen át nem mertek felfedezni magukban, s így feldolgozni sem állt módjukban.

Ne csodálkozzunk, ha a kórképek jelentős részénél ismételten az agresszióval és a szexualitással találkozunk. Mindkettő olyan problématerület, melyet korunk embere a legerőteljesebben elfojt. Felvethető, hogy mind a növekvő kriminalitás, az erőszakos cselekmények magas száma, mind a szexuális hullám okfejtésünk ellen szól. Erre az a válaszunk, hogy az agresszió hiánya ugyanúgy, mint az agresszió kitörése azt jelzi, hogy az agressziót elfojtják. Mindkettő ugyanannak a folyamatnak két különböző fázisa. Csak akkor válik lehetségessé, ha az agresszív személyiségrészt tudatosan integráljuk, ha többé nem szükséges elfojtani az agressziót, ha ennek kezdettől fogva tere van az életünkben, s ebben a térben, ezzel az energiával gyűjthetjük tapasztalatainkat. Az integrált agresszió energiaként, vitalitásként áll majd a teljes személyiségrendelkezésére, s ezzel válik elkerülhetővé mind az édeskés jámborság, mind a vad agressziós kitörés. Ezért az állapotért azonban először meg kell dolgozni. Tapasztalatokat kell gyűjtenünk e téren, s érettebbé kell válnunk. Az elfojtott agressziók árnyékküzdelemhez vezetnek, s bár a betegség perverz formájában, de szembesülnünk kell velük. Az itt mondottak mind a szexualitásra, mind más lelki területekre analóg módon érvényesek.

Térjünk most vissza a fogakra, amelyek az állati és emberi testben az agressziót, az önérvényesítés készségét (keresztülrágja magát) reprezentálja. Gyakran hallunk olyan természeti népekről, melyeknél mindenkinek egészséges a fogazata, s ezt kauzálisan a természetes táplálkozással indokolják.

Ezeknek a népeknek azonban az agresszióval kapcsolatosan teljesen más emberi magatartásformák állnak rendelkezésükre. A kollektív problematika mellett a fogak állapota természetesen egyedileg is értelmezhető. A már említett agresszión kívül fogaink vitalitásunkról, életerőnkről is árulkodnak. (Az agresszió és a vitalitás ugyanannak az erőnek két különböző aspektusa, mégis milyen különböző asszociációkat kelt bennünk a két fogalom.) Gondoljunk csak a szólásra: „Ajándék lónak ne nézd a fogát!” A szólás hátterében az a szokás áll, hogy ló vásárlásnál igenis belenéznek a ló szájába, a fogak állapotából ugyanis a ló korára, életerejére lehet következtetni. A mélylélektani tudatalatti álomértelmezés szerint a fog elvesztése energia- és potenciaveszteséget jelent.

Vannak, akik éjszakánként álmukban csikorgatják a fogukat, néhányan olyan erőteljesen, hogy egy sajátos szerkezetet kell éjszakánként a szájukban tartaniuk, nehogy a csikorgatással teljesen legyalulják a fogaikat. Ennek a szimbolikája is egészen világos. A fogcsikorgatás a mi szimbólumhasználatunkban a tehetetlen agresszió kifejezésére szolgál. Aki nappal nem meri bevallani magának, hogy harapós kedvében van, annak éjszakánként addig kell csikorgatnia a fogát, mígnem veszélyes fogait maga teszi életlenné, maga gyalulja le.

Akinek rosszak a fogai, annak hiányzik a vitalitása s ezáltal a lehetősége is arra, hogy valamit megragadjon, valamin keresztültörjön. Az ilyen ember elrágódik problémáin, nehezen rágja meg őket. A következő fogkrémreklám igen célratörően fogalmaz: „Hogy Ön ismét erőteljesen ráharaphasson!” A „hamis fogak” azt teszik lehetővé, hogy olyan vitalitást, olyan érvényesülési erőt mutassunk a külvilág felé, amellyel valójában nem rendelkezünk. Mint minden protézis esetében, itt is megtévesztésről van szó. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor félénk, elkényeztetett ölebünket kerítésünkön úgy reklámozzuk, hogy: „Vigyázz, a kutya harap!” A protézis, sajnos, csak „megvásárolt harapósság”. A foghús a fogak alapja, ebbe ágyazódnak a fogak. A foghús analóg módon a vitalitás és az agresszió alapjait reprezentálja, az ősbizalmat és a magabiztosságot. Ha valakiből hiányzik a megfelelő adag ősbizalom és magabiztosság, sosem fog tudni problémáival aktívan, életerővel szembesülni, sosem lesz bátorsága, hogy az úgynevezett kemény dióval is elbánjon, vagy hogy megvédelmezze magát. A bizalom ugyanúgy tartást ad a nehéz helyzetekben, ahogyan a fogak tartását a foghús biztosítja. Erre azonban képtelen az olyan foghús, amely annyira sebezhető és érzékeny, hogy már a legkisebb beavatkozásnál is vérzik. A vér az élet szimbóluma, s a vérző foghús mindennél világosabban jelzi, hogy csökkent mértékű ősbizalmunk, magabiztosságunk okán a legkisebb kihívás is életerőinket csökkenti.

A gyomor, elsődleges funkciója a táplálék felvétele. A gyomor vesz fel minden kívülről érkező benyomást, mindazt, ami megemésztendő. Ahhoz, hogy felvegyen, nyitottnak kell lennie, az odaadás szellemében passzívnak, készségesnek. E tulajdonságokkal a gyomor a női pólust reprezentálja. Ahogy a férfiúi princípiumot a kisugárzás, az aktivitás jellemzi (kínai medicinában a tűz eleme), a női princípium felvevőképességet, odaadást, befolyásolhatóságot mutat, a befogadás és az elrejtés képességét (kínai orvoslásban a víz eleme). Lelki szinten a megérzést, az érzelmek (s nem az emóciók!) világát értjük ezen, ezek valósítják meg a női princípiumot. Ha valaki tudatában elfojtja az érzés képességét, úgy ez a funkció a test szintjére süllyed, s a materiális élelem hatásain kívül a gyomornak a lelki érzelmeket is be kell fogadnia, és fel kell dolgoznia. Ilyen esetben nemcsak a szerelem megy az ember gyomrára, hanem olykor megüli, mardossa a gyomrát valami, ami később háj formájában lesz láthatóvá. A felvétel képességén kívül a gyomornak olyan funkciója is van, amelyet kétségtelenül a férfi princípiumhoz kell rendelnünk, mégpedig a gyomorsav termelése és leadása. A sav támad, mar, harap, felbont, egyértelműen agresszív. Akinek valami nincsen az ínyére, ellenére való, s ez meglátszik rajta, azt mondjuk róla, savanyú. Akinek ezt a dühöt nem sikerül tudatosan legyőzni, vagy agresszív cselekvésben kifejezésre juttatni, aki inkább lenyeli dühét, annak agressziója, illetve savanyúsága gyomorsavként a testre vetül. Maga a gyomor is dühösen reagál, amennyiben az anyag szintjén olyan savas, agresszív folyadékot termel, amellyel nem anyagi érzéseket dolgoz fel, emészt meg nehéz vállalkozás ez, s bizony előfordul, hogy közben feltolul valami és kikívánkozik, talán, hogy emlékeztessen bennünket arra, jobb, ha érzéseinket nem nyeljük le, megemésztésüket nem hagyjuk a gyomrunkra. A sav tolul fel, a düh kifejezésre szeretne jutni.

Éppen ez azonban a gyomorbeteg ember problémája. Nem tud ugyanis gondjaival, agressziójával tudatosan bánni, és ezért nem képes felelősséggel megoldani a problémáit és a konfliktusait. A gyomorbeteg személy vagy egyáltalán nem nyilvánítja ki agresszióját, mindenen belül rágódik, vagy túlzott agressziót mutat kifelé, se az, se ez nincs segítségére, azonban problémái valódi megoldásában. Hiányzik belőle az önbizalom és a biztonság érzése, amelyekre támaszkodva a konfliktust önállóan feldolgozhatná.

Ismert, hogy a rosszul megrágott ételt az érzékeny, savtúltermelő gyomor különösen nehezen viseli el. A rágás azonban agresszió. Ha az agresszív rágómagatartás valakinél hiányos, ez ismét csak a gyomor terheit növeli, s az még több savat termel.

A gyomorbeteg személy olyan ember, aki nem engedheti meg magának a konfliktusokat. Tudat alatt visszavágyódik konfliktusmentes gyermekkorába. Gyomra pépes ételre vágyik. A gyomorbeteg passzírozott ételt eszik, olyan ételt, melyet szitán átpréseltek neki, tehát átment egy szűrőn, s ezzel bebizonyította veszélytelenségét. Ebben már nem lehet kemény falat. A problémák fennakadtak a szitán. A gyomorbetegember nem tűri a nyers ételt, számára az túl nyers, túl eredeti, túl veszélyes. A táplálékot először egy agresszív főzési folyamatban el kell pusztítani ahhoz, hogy hozzámerészkedjék. A korpás kenyér is nehezen emészthető számára túl sok benne a probléma. Az erős ételek, az alkohol, a kávé, a nikotin, az édességek, mind túlságosan ingerlőek ahhoz, hogy a gyomorbeteg elviselné őket. Az élet és a táplálkozás legyen mentes a kihívásoktól. A gyomorsav teltségérzést okoz, s ez meggátolja a további benyomások felvételét.

A beteg gyomorsav-termelést gátló gyógyszereket szed, ettől gyakran böfögnie kell, s ez megkönnyebbülést hoz, a böfögés ugyanis egy kifelé irányuló agresszív megnyilvánulás. Levegőhöz jutott, s a nyomás is alábbhagyott. Ugyanerre az összefüggésre épít az orvostudomány, az ilyen esetekben gyakran használt nyugtatókkal a gyógyszer kémiai úton megszakítja a lélek és a test közötti kapcsolatot (pszichovegetatív visszacsatolás). Súlyosabb esetekben ezt sebészeti úton végzik el, a gyomorfekélyes betegeknél azokat az idegszálakat, amelyek a gyomorsavtermelésért felelősek, operatív úton elválasztják egymástól. Mindkét orvosi beavatkozás az érzések, és a gyomor kapcsolatát választja el azért, hogy a gyomornak ne kelljen az érzéseket szomatikusan megemésztenie többé. Bebiztosítják a gyomrot a külső ingerhatásokkal szemben. A lélek és a gyomorkiválasztás szoros kapcsolata Pavlov kísérletei óta meglehetősen ismert. (Miután Pavlov az etetést összekötötte egy hanghatással, kísérleti kutyáinál sikerült egy úgynevezett feltételes reflexet kondicionálni, azaz egy idő múlva elegendő volt a hanghatás az egyébként csak az étel megpillantásával bekövetkező gyomornedv-kiválasztáshoz.)

Annak az alapállásnak, amely az érzéseket és az agressziót nem kifelé, hanem saját maga ellen irányítja, végül a gyomorfekély, a fekély képződés a következménye. A gyomorfekély valójában nem az újraképzés vagy hipertrófia értelmében vett fekély, hanem a gyomorfal átlyukadása. Gyomorfekély esetén külső hatások helyett saját gyomorfalunkat emésztjük meg, saját magunkat emésztjük fel, magunkat marcangoljuk, ez a leghelyesebb kifejezés. A gyomorbetegnek meg kell tanulnia saját érzéseit tudatosítani, konfliktusait tudatosan feldolgozni, benyomásait tudatosan megemészteni. Továbbá tudatossá kell tennie infantilis függőségi vágyait, az anyai védettség iránti vágyát és azt, hogy szeretné, ha szeretnék és ellátnák. Be kell vallania magának mindezt akkor is, ha ezen, vágyai éppen a függetlenség, becsvágy és érvényesülés látszata mögött bújnak meg, mert a gyomra elárulja az igazságot.

Gyomorpanaszok és emésztési panaszok esetén a következő kérdéseket tegyük fel magunknak:

• Mit nem tudok, vagy nem akarok lenyelni?
• Mi az, amin rágódom?
• Hogyan kezelem az érzéseimet?
• Miért vagyok dühös?
• Hogyan kezelem az agressziómat?
• Mennyire kerülöm el a konfliktusokat?
• Vajon vágyakozom-e (ha elfojtom is ezt a vágyat) a gyermekkor konfliktusmentes paradicsoma után, amelyben szeretnek és ellátnak, anélkül hogy érvényesítenem kellene magamat?