dementia

Régebben „preszenilis dementiának" hívták ezt a betegséget, mivel az élet korábbi fázisaiban idézte elő a normális öregkori leépülés jelenségeit. A betegség főleg az 50. és a 60. életév között éri el az embert, különös előszeretettel a nőket. A betegség az agy elöregedési folyamatának korán beinduló karikatúrája, és gyorsan teret hódít az öregségtől amúgy is annyira szenvedő társadalmakban. A nyugati ipari országokban a negyedik leggyakoribb halálok lett, mégis a (még) nem érintettek tudatában ez a kór semmilyen szerepet sem játszik. A „nagy felejtés" maga is a felejtés áldozatává válik. Egy olyan betegség, melynek eredményeként az ember elveszíti az értelmét, provokációnak számít az olyan társadalomban élő ember számára, amely az értelmet mindenek felett valónak tartja. Amikor Alois Alzheimer bajor pszichiáter 90 évvel ezelőtt először leírta ezt a kórt, az orvosok egy ideig nem is akartak hallani róla. Csak annak következtében kezd megjelenni a köztudatban ez a tudatvesztés legrosszabb formáját, azaz az agy degenerációját jelentő betegség, hogy az utóbbi években rohamosan emelkedett a megbetegedések száma. Az öregkor szürke függönye itt az úgynevezett amiloid lerakódások formáját ölti. Ezek az idegsejtekben és főleg a közöttük levő összeköttetésekben, a szinapszisokban telepszenek le. A fehérje lerakódások az alumíniummal összecsomósodva egyfajta habarcsot képeznek, amely egyformán bebetonozza az idegsejt belsejét, külsejét és a nyúlványait. Így az idegek nem tudják ellátni a legfontosabb funkciójukat, ami az összeköttetések teremtése lenne. A lerakódások célzottan a logikai működésekért felelős nagyagy és az érzelmi életben szerepet játszó limbikus rendszer működését blokkolják. Mialatt az emlékezet, az intelligencia, a döntéshozatali képesség, az orientáció, a beszéd, tehát egyszerűen minden, amit az értelmünkhöz számítunk, elvész, az érzelmek és a szociális minták a ritmusérzékelés és a muzikalitás gyakran sokáig megtartottak. Miután az utóbbi időben intenzívebben kutatták a problémát, különböző nyomok mutatkoztak. Egyrészt genetikai defektusokra gyanakszanak, mivel az érintettek egytizedénél igazolták a betegség öröklött jellegét. Ehhez jön még, hogy gyakorlatilag minden úgynevezett mongol idiótánál, miután betöltötte a 30. életévét, kialakul az Alzheimer betegség. Ennyiben mindkét betegség egyaránt a 21. kromoszóma defektusára vezethető vissza. Az azonban, hogy végül is mi váltja ki ezt a defektet, még nem tisztázott. Ezen kívül vannak, akik az agresszív oxigén hatásának, az idegek zsírburkát megtámadó úgynevezett oxigéngyököknek, illetve azon védőanyag hiányának tulajdonítják a betegséget, amely az ilyesmit megakadályozza. Nem az oxigén, mint olyan került gyanúba, hanem azok az egyes, különösen agresszív molekulák, amelyek pl. az ózon felbomlásakor keletkeznek.

A tünetek alig észrevehetően, könnyű emlékezeti zavarokkal kezdődnek. Főleg a rövid távú memória károsodik, míg a hosszú távú emlékezet továbbra is épen működik. Az, hogy a közelit elfelejtik, a messze távoli múltra azonban jól emlékeznek, amúgy is tipikus az öreg embereknél. Az alattomos kérlelhetetlenséggel a hanyatlásba vezető betegség előrehaladtával a beteg gyakran nyugtalanná és űzötté válik. Szinte kényszerszerűen megy a maga apró, tipegő lépéseivel. A tájékozódás és a beszéd zavarai, a felismeréssel kapcsolatos problémák, az értelmes cselekedetek kivitelezésének képtelensége, végül, pedig depressziók, ritkábban eufóriás hangulati zavarok jelentik a betegség további tüneteit.

A betegség mindig az élet második felére és ezzel arra az időre esik, amikor az ember visszafordul, és magába száll. A tünetek értelmezésekor kiderül, hogy ez a betegség az ember fejlődési útjával van kapcsolatban, és mutatja, hogy hogyan vesztette el az illető a kapcsolatát ehhez az úthoz, illetve hogyan tolódott át ez a fejlődés a testébe. A betegek gyerekessé válnak, és a szó konkrét értelmében visszafejlődnek.

A rövid távú memória egyre súlyosbodó kiesése mutatja, hogy hogyan adják fel a betegek a közeli dolgok feletti felelősséget. A szó legszorosabb értelmében véve elfelejtik az életüket, először a jelent, majd az időben visszafelé haladva a múltat is. Az emlékezet összeomlásával könyörtelenül arra kényszerülnek, hogy a jelenben éljenek, illetve számukra a múlt eggyé válik a jelennel. Az itt és jelenben való élet, ami egyébként a fejlődés útjának a célja lenne, ebben a megoldatlan formában iszonyatossá válik. Amikor a megoldott formában merül el az ember a pillanatban, akkor a polaritásban való élet lényeges feladatai már a háta mögött vannak. Az Alzheimer betegeknél a nyugtalanság és az űzöttség elárulja, hogy mi minden lenne még előttük. Az idő elvesztésével az életút megértésének lehetősége és a feladatai ott maradnak az úton. Aki semmire sem emlékszik, és a lineáris időn kívül él, az már semmilyen felelősséget nem tud viselni. A tájékozódó-képesség hanyatlása is ugyanabba az irányba megy. Az élet végén az ember, ahelyett hogy elérte volna a célját, utat vesztett. A betegek már nem tudják, hogy hol vannak, és merre vezet az út. A gyakori depressziók teljes reménytelenségről árulkodnak. A másokra való tekintet hiánya, ami időnként a rokonok idegeire megy, majdhogynem kikerülhetetlen. Mivel az értelem minden kontrollfunkciója kiesik, ugyanolyan gátlástalanul nyilvánítják ki minden érzelmüket, mint a kisgyerekek. Mindaz, ami neveltetése és élete során felgyülemlett a betegben, az most utat törhet magának. Az ápoló személyek csak nehezen értik meg a beteg szenvedését, ami különösen éjszakánként ölt aggasztó mértéket, amikor is pániktól hangosan kiabálva felriad, vagy kóborol a házban. Mivel sem a tájékozódása, sem az emlékezete nem működik, éjszakánként teljes sötétségben ébred, anélkül hogy tudná, hogy hol van. A betegség előrehaladtával azt sem tudja, hogy ő kicsoda. Már az is megnyugtathatja, ha egy kicsi, inkább szimbolikus fényt égve hagynak, ugyanúgy, mint ahogy ez a gyerekek számára is megkönnyíti a valóság sötét oldalának elviselését.

A betegséget leginkább úgy foghatjuk fel, hogy az ismét gyermekké válás feladata lesüllyedt a testbe. A betegek sokszor úgy szaladnak az ápolóik után, mint a kisgyerekek, ugyanúgy kapaszkodnak a szoknyájukba, vagy legalábbis arra van szükségük, hogy az ápolójuk akusztikus jelekkel, énekkel, dúdolással, beszéddel meggyőzze őket arról, hogy ott van a közelben. Mint a kisgyerekek, ők is gyűlölik a csukott ajtókat és a bizonytalanságot. A legszívesebben a megszokott környezetükben vannak, és bizonyos körülmények között a jó szándékú meglepetésekre vagy változásokra is pánikkal reagálnak. Az érvekkel egyáltalán semmit sem tudnak kezdeni, de hálásan és örömmel reagálnak a szeretet olyan megnyilvánulásaira, mint a simogatás és a dicséret. Ha az ember meg akarja kímélni magát a beteg dühkitöréseitől, akkor adjon mindig igazat neki, hagyja, hogy minden játékban ő nyerjen, és mindenért saját magát nyilvánítsa hibásnak. Végül minden szempontból úgy kell gondoskodni róluk, mint a gyerekekről, az etetéstől a pelenkázásig. Mialatt a betegek visszatérnek életük kezdetéhez, alázatot követelnek a környezetüktől. Ezt, pedig annál inkább nehéz gyakorolni, mivel a javulásra alig van remény.

Az acathisiának nevezett nyugtalanság, amely apró tipegő léptekkel körbekergeti a betegeket, arról tanúskodik, hogy muszáj menniük, de arról is, hogy a lépések túl kicsik, és nincs irányuk. A betegek körben forognak. Hogy milyen igényük van a kommunikációra, az élettel való kapcsolatra és az aktivitásra, jól látszik abból is, hogy nem bírnak nyugton ülni és egyedül maradni. Az, hogy minden lehetséges alkalommal eltévednek, mivel már semmit sem ismernek fel, és orientáció nélkül tévelyegnek körbe-körbe, világossá teszi, hogy átvitt értelemben is mennyire letértek az útjukról.

A beszédzavarok arra utalnak, hogy milyen nehéz és egyre lehetetlenebbé válik számukra a kontaktus. Beszéd közben állandóan elveszítik a fonalat, mint ahogy az élet vörös fonalát is elveszítették. A film egyre gyakrabban elszakad, míg végül néhány összefüggéstelen kép marad. A mondatok egyre rövidebbé válnak, szavakká lesznek, és fokozatosan elvesztik a logikus értelmüket. Végül, pedig teljesen elapadnak. A betegeknek már semmiről nincs mit mondaniuk. Átvitt értelemben véve sincs már szavuk, azaz gondnokság alá helyezik őket. Emellett a nonverbális kommunikációval még mindig sok mindent ki tudnak fejezni. A beszédprobléma orvosi szakkifejezése a dysphasia, ami annyit jelent, hogy már nem rezegnek együtt a többiekkel ugyanabban a ritmusban. A majdnem teljes némaság eredményeként a beszéd terén is dezorientáltak.

Az agnózia, egy további tünet a felismerésre való képtelenséget jelenti. Ez a végén odáig is elmegy, hogy a betegek saját magukat sem ismerik már fel. Az önmegismerés, mint az ember útjának célja, az árnyékba süllyedt. Így természetesen a világ megismerésének feladatával sem tudnak már elkészülni. Az apraxia, a gyakorlati cselekvések kivitelezésének képtelensége meggátolja, hogy az élet segédeszközeit értelmesen használni tudják. A betegek belesüllyednek a tétlenségbe és a tehetetlenségbe. Egy olyan világgal, amelyet már nem ismernek fel, nem is tudnak bánni.

A depressziós, lehangolt állapotok hozzák a témát a legvilágosabban egy közös nevezőre. A depressziót feszültség-mentesítésnek, is értelmezhetjük, és valóban az elengedés egy megoldatlan formáját fejezi ki. A betegek lelkileg és testileg is leeresztenek, és az életükkel kapcsolatos gondokat átengedik a környezetüknek. Itt drasztikus formában mutatkozik meg, hogy az élet eredetéhez való visszatérés az árnyékba süllyedt. Ahelyett, hogy megoldott formában ismét olyanná válna az ember, mint a gyerekek, testi, lelki és szellemi szempontból fejlődik vissza a gyereki életkorba. Ahelyett, hogy ismét nyitott szájjal és szívvel tudna csodálkozni az élet csodáin, a némaságba süllyed. Ahelyett, hogy kis lépésekben meghódítaná az élet nagy körét, a legkisebb lépésekben körbe-körbe forog és eltéved. Visszamenekül a gyerekkor felelőtlenségébe, figyelmet és gondoskodást követel mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Anélkül, hogy ennek tudatában lenne, hatalmat gyakorol, ugyanis az egész család vagy az egyes hozzátartozók nyakába varrja azt a felelősséget, amelyet ő semmiképpen sem tud elvállalni. Bebetonozott idegsejtek a maguk megszakadt, haszontalanná vált és lassan maguktól elsorvadó kapcsolataival –ez a helyzet aggasztó anatómiai tükre.

Még ha a depressziót a mai felfogás szerint, mint alacsonynyomást értelmezzük, akkor is kirajzolódik belőle a menekülés aspektusa, ugyanis a depresszióban minden életimpulzus tönkremegy. Az eredmény az élőhalott. Végül is az életerők teljes elnyomása halálhoz vezet.

A tüneteken lehangoló jellegük mellett a megoldás is átsejlik, ebben, pedig ott tükröződik a megtanulandó feladat. Az emlékezet elvesztése azt is jelenti, hogy az ember eloldja magát a múltjától. Az ember feladja a kötéseket és a kapcsolatokat. A nyugtalanság és a mozgási kényszer azt hangsúlyozza, hogy milyen fontos az, hogy kinyíljon az ember és megkezdje az útját – inkább kis lépésekben, mint semmilyenekben. A tájékozódó képesség elvesztése és az, hogy a beteg nem tudja, hogy ő kicsoda, a mitológiai párhuzamokat juttatják az eszünkbe. Odüsszeusznak az a felismerés mentette meg az életét az emberevő óriás Polüphémosztól, hogy ő senki. Az óriás bezárta Odüsszeuszt és társait egy barlangba, és azzal fenyegette őket, hogy megeszi. Odüsszeusz azonban a maga hosszú útján már sokat tanult. Amikor megkérdezte tőle a küklopsz, hogy ő kicsoda, azt válaszolta: „Senki". Erre elengedte és hagyta, hogy Odüsszeusz becsapja. Azon a hazafelé vezető úton, amelyet az Odüsszeia ír le, fel kell ismerni Énünknek a rendkívüliségre és a különlegességre való igényeit. Ez abban csúcsosodhat ki, hogy rájövünk, milyen tudatlanok is vagyunk a teremtés misztériumához képest. Akármekkorára fújta is fel magát az ember Énje, mégiscsak egy jelentéktelen senki. Ezt a felismerést kényszeríti ki a maga drasztikus módján ez a betegség. Odüsszeusz és Szókratész teljes tudatossággal váltották meg ezt a feladatot. Hogy a viszonyításnak és az intelligencia állította korlátok átlépésének, a haza-, illetve visszatérésnek ez a lépése milyen fontos, arra Immanuel Kant világított rá, aki az akkori tudás csúcsaira hágva 80 éves kora után betegedett meg Alzheimer kórban.

A némaság azt is jelentheti, hogy az ember csendben marad egy olyan világ előtt, amely ámulatot vált ki, és amelyről már eleget mondtak. Az apraxiából, a gyakorlati cselekvések kivitelezésének képtelenségéből azt a felszólítást olvashatjuk ki, hogy a dolgos gyakorlati életet most pihenni kell hagyni ugyanúgy, mint ahogy a tudás területét (emlékezetvesztés). A cél inkább a megismerés, úgy, ahogy azt Odüsszeusz értette, és ahogy a religio és a filozófia érti, ami nem más, mint a bölcsesség iránti szeretet. A Sophiára, a nőies életbölcsességre lehetne itt gondolni, aki nem tagadja le az érzéseit. A depresszió a feszültség-mentesítést jelzi, a lélek tulajdonképpeni otthona felé szálló gondolatokat. Az élet csúcspontján, miután az ember kifejtette maximális erejét, eljutott az élet közepén bekövetkező krízisbe, és most az a fejlődésének a célja, hogy elhagyja a feszültségek területét és visszatérjen az egység teljes nyugalmába. A depressziós fázisok között fellépő eufória adhat egy kis ízelítőt abból a boldogságból, amely ott vár az emberre. Isten mennyei birodalmát az embernek saját magában megvalósítani, ez minden élet célja. A mi életünknek itt, az ellentétek világának polaritásában végül is mindig az egység, a Paradicsom, a nirvána a célja, vagy ahogy az ember nevezni akarja.

Gyakran két embert támad meg ez a betegség. Ha meggondoljuk, hogy a fehérje lerakódások már a tünetek megjelenése előtt 30 évvel megkezdődnek, és a betegség lefolyása akár 15 évig is eltarthat, akkor felmérhetjük, hogy mit jelent mindez a beteg partnere számára. Az ápoló személy problémája, akire a betegnek egész nap és sokszor egész éjjel is, szüksége van, aligha megoldható. Az idegen ápolószemélyzet a helyzet nehézsége miatt egészen gyorsan eléri tűrőképessége határait, és a legtöbb otthonban nyugtatókat használnak. Ezek ugyan könnyebben kezelhetővé teszik a betegeket, a tüneteket azonban rontják. A rokonoknak, többnyire a feleségeknek és a lányoknak, megvan az a felbecsülhetetlen előnyük, hogy szeretik a beteget. Ezzel azonban az a probléma is előáll, hogy eddig pozitív képük volt a betegről. Ez a kép azonban többnyire maradéktalanul összetörik, és éveken át tartó, lépésekben történő és visszavonhatatlan búcsúzáson kell átesniük, amely több erőt visz el, mint amennyit bárkitől megkövetelhet az ember. Gyakran nem is tudni, hogy ki szenved jobban, a beteg vagy azok, akik szabad akaratukból mellettük maradnak. Mialatt a betegek visszafelé haladnak visszavonhatatlan útjukon, az őket kísérő emberek az önfeláldozás útját járják. Ez annak a visszafelé vezető útnak az egyik változata, amelyet a rájuk bízott betegek megtagadtak. Míg nekik tudattalanul kell ezt az utat végigjárniuk, illetve végigszenvedniük, a mellettük álló segítők arra kényszerülnek, hogy mindezt tudatosan éljék meg. Egyes emberek, akik ezt az utat vállalták, elmondják, hogy mennyire megváltoztatta és gazdagította őket ez az út. Aki ezt az emberfeletti feladatot vállalja, sokat megtanul saját magáról és a mindannyiunkban benne rejlő gyermeki létről, a bátorságról és az alázatról. Egy gyerek felnevelésével ellentétben, ahol minden problémában ott van a javulásra való kilátás, itt az ember tudja, hogy a helyzet kilátástalan, és ez óhatatlanul lesújtó. Míg a gyerekek felnőnek, az Alzheimer betegek elsüllyednek. Ezért az ápolók nevelési kísérletei évtizedekkel megkésve érkeznek, és nincsenek is a helyükön. A hazafelé vezető úton szükség lenne az útmutatásra. Az ember útjának a sötétbe való alászállás a legfontosabb és a legnehezebb fázisa. Ez öltött alakot ebben a betegségben. A szabad akaratából ajánlkozó lelki vezető számára nem kevésbé fontos ez a fázis, mint a vezetettnek. Orpheusz és Eurüdiké történetére emlékeztet az útnak ez a szakasza, még akkor is, ha a mi világunkban többnyire a nők azok, akik szabad akaratukból vállalják, hogy egy szeretett lélek kedvéért alámerülnek a holtak birodalmába. Ezen az alapon érthetővé válhat, amikor az ápoló partner vagy a gyerekek a szeretet boldogító pillanatairól számolnak be, amely gyakran csak akkor tud érvényesülni, amikor az intellektuális páncélzat összetörik. A későbbi, az útnak az áthatolhatatlan sötétséghez egyre közelebb kerülő fokozatain azonban az ilyen tapasztalatokat is fel kell áldozni: az egyéni embernek szóló szeretet szükségképpen személyfeletti, mindent átfogó szeretetté változik, mert az ember, akit annyira jól ismertünk, eltűnik a sötétben, és az ápoló ott marad az illető gyermeki formájával. Ebben a gyermeki létben azonban nincs más, mint az ásító üresség . A megvilágosodott ember is feladja Énjét, amikor belép a nagy űrbe, eltűnik az egyénisége. A kettő között azonban az a jelentős különbség, hogy ő eközben teljesen tudatos.

Mivel ez a betegség „az öregkori normális leépülési jelenségeket" erősíti fel, világos és elrettentő tükröt tart egy olyan társadalom számára, amelyben egyre több az Alzheimer kóros beteg. Nálunk az, hogy megöregedni, igen gyakran azt jelenti, hogy gyerekessé válik az ember, akár az agyér-elmeszesedés, akár a dementia más formáinak vagy a többszörös szélütésnek vagy az agy „normális" leépülésének következtében. A tulajdonképpeni feladat azonban úgy szól, hogy az embernek tudatosan vissza kell fordulnia, és „ismét olyanná kell válnia, mint a gyerekek."

1. Jól vettem-e a kanyart, megtaláltam-e azt a pontot az életemben, ahol vissza kellett fordulnom, és felhasználtam-e arra, hogy hazatérjek?
2. Hogy érzi magát a bennem levő gyerek? Megtartottam-e a hozzá fűző kapcsolatot, és egyre közelebb kerülök-e hozzá, ahogy öregszem? Ismét közelebb kerülök-e a gyerekekhez?
3. Mi szerint tudnék tájékozódni? Honnan kellene fénynek jönnie az életembe? Milyen segítséget hagytam ott kihasználatlanul?
4. Mi által veszítem el újra és Újra a többi emberhez és az élethez való kapcsolatomat?
5. Megtagadom-e az életemért való felelősséget?

Címszavai:

• a pszichózisok,
• a személyiség elváltozásai.

Az ezoterikus körök sejtései szerint melatonin a meditáció során is keletkezik, és a meditáló a koronacsakrán keresztül veszi fel a magasabb rezgésű világok impulzusait. A melatonin szimbolizálja a koronacsakra megnyílását és aktivitását. A teozófusok, mint például Alice A. Barley, feltételezik, hogy a mesterek éjjelente találkoznak, így aki éjjel meditál, az a koronacsakráján keresztül fel tudja venni az ő bölcsességüket.

A kutatók azt sejtik, hogy a melatonin meghatározza álmainkat is. A meditáción kívül álmunkban érzékeljük a legerősebben a belső hangunkat vagy a belső vezetőnket. A csakrarendszerre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a koronacsakra és a vele kapcsolatos tobozmirigy segít kapcsolatot teremteni belső vezetőnkkel. Az epifízis és a hipofízis együtt képes befogadni a magasabb rezgésű világok információit.

Aki lezárja magát e bölcsesség vagy a belső hang elől, netán visszaél ezekkel, annak számolnia kell a koronacsakra zavarával, amely részben testi, de legtöbbször lelki zavarokban vagy pszichózisban mutatkozik meg. Ha valakinek hajlama van a pszichózisra az, semmiképpen ne meditáljon, és ne végezzen légző gyakorlatokat. Ilyenkor a földelést kell megerősíteni, és a gyökércsakrával fontos foglalkozni.

A többi csakrával ellentétben a koronacsakra problémái ritkán okoznak klasszikus betegség tüneteket. Az itt fellépő zavarok inkább szichózisban és különféle személyiségváltozásokban nyilvánulnak meg. A legtöbb embernél nyugalmi állapotban van a koronacsakra. Problémák akkor lépnek fel, ha aktiválják, és nem ennek megfelelően viselkednek.

A koronacsakra zavarára visszavezethető testi betegségek és problémák

Parkinson-kór: Ennél a betegségnél hiányzik a dopamin, egy neurotranszmitter, ami pedig a végtagok remegéséhez és megmerevedéséhez vezet. A betegség okát még nem ismerik.

Az ezoterikusok, különösen a teozófusok szerint ezeknél a betegeknél teljesen zárt a koronacsakra, a gyökércsakra viszont egészen nyitott. Ez megmagyarázná e betegség funkcióját, vagyis azt, hogy a betegnek nincsenek belső képei, és teljesen a külvilág segítségére van utalva. A Parkinson-kórnál nagyon nehéz elvégezni a csakrákhoz tartozó gyakorlatokat.

A koronacsakra zavarára visszavezethető lelki problémák

Címszavai:

• a kétség és a béke polaritása,
• tudat, tudatosság.

A koronacsakra pszichológiai témája arról szól, hogy a sötétségben meg kell találni a belső fényt. Kevésbé ezoterikus megfogalmazásban ez úgy hangzik, hogy nem szabad feladni a reményt, és álmainkat követnünk kell.

Alzheimer-kór: Ennél a betegségnél hasonló tünetek lépnek fel, mint a dementiánál. Ez a regresszió is a belső gyermek háttérbe szorításáról szól.

Dementia: Elmegyengeség, különösen időskori elbutulás formájában lép fel az agy elsorvadása miatt. Ezt jelentős emlékezetvesztés követi, amely a racionális gondolkodás és ítélőképesség lassú, de állandó gyengülésével és regresszióval jár. Az, hogy a beteg ismét olyan lesz, mintegy kisgyerek, arra utal, hogy belső gyermekének kellett volna több teret engednie.

Depresszió: A valódi depresszió és a depresszív hangulatok is arra vezethetők vissza, hogy a koronacsakrát ugyan aktiválták, de nem tudnak bánni az energiájával. A reaktív depressziónál, amelyet a társ, a gyermek, vagy akár a munkahely elvesztése vált ki, nagyon fontos megtartani a koronacsakra képi energiáit (a jövőképet). Bármi is történjen, az élet megy tovább.

Minden depressziós helyzetben foglalkozni kell a gyökércsakrával is. Terápiaként ajánlatos összekapcsolni a koronacsakrát a gyökércsakrával. Ezzel összekapcsoljuk magunkban az Eget és a Földet, így helyreáll az életerő, és újra élni akarunk. A kínai gyógyításban a koronacsakrát a test jang pólusának, a gyökércsakrát pedig a jin pólusának tekintik. A két pólus között áramlik az életenergia.

Epilepszia: Megkülönböztetünk epilepsia majort (grand mal) és epilepsia minort (petit mal). Az epilepsziásokat régen bölcs, vagy szent embereknek tartották, akik képesek kapcsolatba lépni más világokkal, és képesek beszélni az istenekkel. Az epilepszia az agy elektromos zavaraira vezethető vissza, és gyógyszeres kezeléssel megszüntethető.

Ezoterikus és jógakörökben úgy vélik, hogy az epilepszia oka az, hogy a korona- és a köldökcsakra túlzottan nyitva van. Az érintett ezért pontosan érez minden atmoszférikus és érzelmi zavart. A pszichológusok szerint a beteg arra használja a rohamot, hogy kimeneküljön egy kellemetlen helyzetből. A nagy rohamoknál (grand mal) átmenetileg a gyökércsakra – tehát a realitással való kapcsolat – is bezárul.

Öngyilkossági kísérlet: Ha az érintettnek nincs jövőképe, nincs reménye és depressziós, akkor fennáll az öngyilkossági kísérlet veszélye. Ez a kilátástalanság és a reménytelenség kifejeződése. Egyúttal kommunikációs stratégia is, hogy segítséget kapjon.

A buddhisták szerint, aki öngyilkos lesz, annak nagyon nehéz problémákat kell megoldania a következő életében.

Skizofrénia: A skizofrénia minden formájánál a beteg csak befelé tekint, a saját világába, és kikapcsolja a külvilágot. Az érintett nagyon gyakran rendkívül érzékeny a kollektív tudattalan üzeneteire, amelyeket azonban nem lehet a hétköznapi valóságra vonatkoztatni. A beteg koronacsakrája tehát állandóan szélesre van tárva, és semmilyen módon nem tudja bezárni. Mint minden pszichózisnál, itt is elsősorban a gyökércsakrával kell foglalkozni