harántbénulás
|
A harántbénulás a gerincoszlop bármely magasságában lehetséges. Ha azonban a trauma az idegcsatornát nagyon magasan éri, akkor az akasztáshoz hasonlóan halál vagy légzésbénulás következik be. A legtöbb harántbénulás az alsótestet érinti, és tolókocsis életre kényszerít. Ez szigorú értelemben véve protézis, és olyan mozgékonyságot tesz lehetővé, amitől a sors tulajdonképpen meg akarta fosztani az embert. A tolókocsi az élet részévé válik, és – mivel műszakilag egyre fejlettebb – újra megnyithatja az élet bizonyos területeit. A tünetek a test alsó, archetipikusan a nőihez közelítő felének élettelen merevségét és a helyzet megváltoztathatatlanságát jelzik. Nem eleven kapcsolat, hanem teljes zárlat uralkodik a fej és az alsótest között. A bénulásban a saját lenti pólussal szembeni tehetetlenség válik érzékelhetővé. A tünet arra kényszeríti az érintetteket, hogy úgy forduljanak altestük felé, mintha az idegen test volna. Állandóan foglalkozniuk kell vele, de kívülről és az érdekeltség belső érzése nélkül. A helyzet egyúttal azt is világossá teszi a számukra, hogy mennyire szükséges az alsó pólus az életben maradáshoz. Megszűnt az altest magától értetődő működése, és most már csak külső erőfeszítésekkel, fáradságosan helyettesíthető. Újra meg kell tanulni a hólyag és a belek ellenőrzését, mint az élet kezdetén, de nehezebb feltételek mellett. Az érintettek átélik, hogy milyen nehéz dolog lent újra kiadni azt, amit fönt beengedtek. A tünet leleplezi, hogy hiányzik az adás megfelelő idejéhez való természetes érzék. Most már feltételes reflexekkel irányítva és a belső érzéktől függetlenül kell megtanulni az ürítést. Az élet ilyen tekintetben kényszerű szertartássá válik.
Teljesen nyilvánvaló, hogy az érintetteknek át kell helyezniük életük súlypontját a külső tevékenységekről a belsőkre, és időt kell maguknak hagyniuk saját helyzetük felismerésére. Már nem szabadok, hanem lekötözte őket a sors (a tolókocsihoz). A külső haladás helyett belső fejlődés a cél. A Föld távoli vidékeinek meghódítása helyett a legkisebb körben kell boldogulniuk. A megnyirbált szabadság és az elvesztett egyenes tartás olyan problémákra tereli a gyanút, amelyek ilyen szempontból már korábban is fennálltak. A sors balesetek általi kemény beavatkozásai jelzik, hogy mennyire szükségesek a hirtelen és mélyreható irányváltások.
Azoknak a balesetben megbénultaknak a megnyilatkozásaiból, akik úrrá lettek nehéz sorsukon, és megint kezükben tartják az életüket, gyakran mély önismeretre és a tragikus esemény megfelelő értelmezésére derül fény. „A baleset véget vetett az őrült hajtásnak" – ez például komoly önismeretről tanúskodik. Az illető arra utal, hogy vakmerőségében túl messzire ment és túl mozgalmasan élt. Igazi bátorságra csak balesete után tett szert, amikor első kétségbeesésében fel kellett ismernie, hogy a vakmerőség csak a mélységes kisebbségi érzés kompenzációja volt. A felbukott motorosok és más szélsőséges sportot űzők egyéb nyilatkozatai is igazolják, hogy a baleset a túlzásba vitt külső, de főleg tudattalan mozgás szakaszát zárta le, és hirtelen, de gyógyító hatással hozta vissza őket a földre. Miután az életet a tolókocsiban először értéktelennek ítélték, később kinyílt a szemük az élet önmagában való értékeire. Ami azelőtt magától értetődő volt az, hirtelen értékes ajándékként és mélyebb tapasztalatok szerzésének lehetőségeként jelenik meg. Így gyakran a tolókocsi az, amitől nyilvánvalóvá válik az előrehaladás csodája. Az egyik beteg úgy érezte, hogy a baleset terelte a céltalan útról a helyesre: „A baleset nélkül soha nem fogtam volna fel." Egy másik beteg előtt csak akkor tudatosult a másik nemmel szembeni elbizakodottsága, amikor meg kellett válnia a genitális szexualitás lehetőségeitől. A gyengédség olyan formái, amelyeket régebben banálisnak és jelentéktelennek tartott, nem is sejtett mélységet és jelentőséget nyertek. A béna férfiak esetében gyakran döntővé válik kettős alkalmatlanságuk arra, hogy férfiasan megállják a helyüket.
A baleset elfogadásából következő központi feladat az, hogy ki kell használni a megmaradt felső pólust, mégpedig az eddiginél alázatosabb pozícióból. Az érintettek megtanulnak felnézni, hiszen gyakorlatilag mindenki más föléjük magasodik. Így a gyengeség és a gyámoltalanság alárendelt pozíciója egyszerre megtanulandó feladat és kihívás. Ők is sok helyzetben „korrepetálásra szorulnak", mint azok, akik megbuktak az iskolában. A partnerkapcsolat közege – hiszen sokakat cserbenhagynak – igazolja, hogy mennyire megalázó ez a helyzet. Másfelől az érintettek a kapcsolatok terén szükségszerűen cserbenhagyják partnerüket és saját magukat, ami a szexuális szempontot illeti. A fizikai értelemben lealacsonyított betegek tolószékükben megértésre szorulnak, és meg kell tanulniuk elfogadni a segítséget. A hatalomból egyik napról a másikra tehetetlenség lesz. Testileg örökre ülésre vannak kárhoztatva. Ezt a tartást kell feltölteniük szellemi-lelki energiával, és a megmaradt lehetőségeknek kell áldozniuk magukat. Ha eddig lenézték az életet, most a lába előtt hevernek. Következésképpen – amint a tünetek tanácsolják – a világgal való bánást messzemenően a női pólus határozza meg. Feloldódva odaadás és alázat által, feloldatlanul, pedig a rezignáción és a szeszélyes ingerültségen keresztül egészen a depresszióig.
Ahhoz, hogy nyugodtan áldozzák magukat az élet értelmének és odataláljanak magukhoz, az lehetne a kiinduló helyzet, hogy az élet lábainál ülnek. Egyre-másra előfordul, hogy olyan emberek, akiknek az életét egy ilyen sorscsapás szinte középen szelte ketté, ezt arra használják fel, hogy mintegy túlnőjenek magukon és lehetőségeiken. Hogy a sors által kijelölt út eközben nem annyira a rokkantak olimpiája felé, mint inkább szellemi-lelki mezőkre vezet, azt a mozgáskorlátozás tünetei jelzik. Ha az ilyen (küzdő) sportversenyek arra szolgálnak, hogy a valósághoz mérten hangsúlyozzák a mozgás és a megmaradt lehetőségek örömét, akkor viszont még a gyógyulást is elősegíthetik. A mégoly nehéz sors elleni küzdelem is a hatalom útja lehet, ahogyan az olyan kísérletek is, hogy most már aztán igazán mindenkinek megmutassa és bebizonyítsa az ember, hogy nincs szüksége részvétre. A „most aztán igazán" viselkedésmintáinak egész sora egyértelműen a küzdő-férfias pólushoz tartozik, miközben éppen arról van szó, hogy női jelleget kell közelíteni a férfi pólushoz.
A három központ közül a medencétől van a legnagyobb mértékben megfosztva az ember, a szív- és a fejközpont azonban teljesen ép, és feladat is marad. A beteget, nemhiába borította fel és taszította le pályájáról a sors. Nem vezethet mélyreható megoldáshoz az olyan kísérlet, hogy a sors utasításait a beteg agyafúrt tiltakozással semmibe vegye – kiváltképp, ha nem létezik protézis azoknak az érzelmeknek és érzéseknek a pótlására, amelyektől megfosztatott. Ezek mindig csak funkcionális kísérletek maradnak arra, hogy rászedje a sorsot. Sem a történetírásból, sem a népek legősibb vallási és mitológiai irataiból nem ismeretes egyetlen olyan eset sem, ahol az ilyesmi végül sikerült volna. Ez nem azt jelenti, hogy nem kellene kihasználni a modern technika adta elmés lehetőségeket. Ezek csak akkor válnak veszélyessé, ha az eredeti esemény elfojtásához vezetnek. Mert akkor a sorsnak valami mást kell kigondolnia, és ugyanazt a leckét más csomagolásban még egyszer fel kell adnia. Miközben ugyanis még a modern protetika csodálatos lehetőségeinek is vannak korlátai, a sors elképzelhetetlenül sokrétű lehetőségekkel rendelkezik.
|
|
|
Ez majdnem mindig a gerincvelő traumatikus megszakadásának következménye. Egy baleset során az érintett személynek a szó szoros értelmében megroppan a gerince. A gerincoszlop annyira megsérül egy helyen, hogy a legerősebb csontfalak által védett idegcsatorna megszakad. Ez az a baleseti esemény, amely az élet kontinuitását a legélesebben szakítja meg, hiszen a fent és a lent, a fej és a test, illetve az altest közötti kapcsolatot szünteti meg.
A genitális szexualitás teljesen ellehetetlenül. Ilyen szempontból az esemény nem csupán csapás, hanem visszaesés is a kisgyermekkorba. Az embertől hirtelen és radikálisan elvették a nemiséget és vele együtt saját nemének hatalmát. A járás, az állás és a kapaszkodás s egyúttal a haladás, az előrejutás és a felemelkedés is megbénult. Ezeket már csak a megfelelő belső lépésekkel lehet helyettesíteni. Az élet köre jelentősen leszűkült, és kiterjedése korlátok közé szorult.
A legkézenfekvőbb megtanulandó feladat az, hogy meg kell találni a talajt a lábuk alatt, el kell fogadni és meg kell tanulni a tehetetlenséget. Főleg az olyan emberek számára nehéz átállni a belső aktivitásra és mozgásra, akik korábban túlzottan aktívak voltak, és külsődlegesen mozgalmas életre rendezkedtek be. Sok beteg jelszava az, hogy nem hagyja magát legyőzni, azaz: „nem szabad feladni, nem szabad lemondani". Mélyebb értelemben azonban először mégiscsak hagyniuk kell magukat legyűrni, szőnyegre kell kerülniük, be kell fejezniük szárnyalásukat, és túlzott igényeiket a realitáshoz kell mérniük. Az ülő élet arra kényszeríti őket, hogy ülve érvényesüljenek az életben. A tolószékben egészen konkrétan veszik a kezükbe az életüket, és maguk gördülnek keresztül rajta. A baleset megerősíti azt a tudatot, hogy az élet nem tart örökké, és hogy jelentős értéke van.
Be kell vallaniuk maguknak, hogy mekkora értéket képviselt a múltban a test alsó fele és vele a női pólus. Bár a betegek sokat kaptak tőle, gyakran nem voltak készek arra, hogy a megérdemelt figyelemmel forduljanak feléje. Most aztán be kell pótolniuk, és teljesen felé kell fordulniuk, holott már aligha várhatnak tőle valamit. A női oldal idegen testként lóg rajtuk. A tünetekből nemcsak kiderül, hogy milyen idegen a saját női oldaluk, hanem kényszeríti is őket, hogy jobban odafigyeljenek rá. Érezhetővé válik, hogy ez teszi ki az élet felét, és hogy nélküle csak fél élet létezik.