vádli
|
A kettősség világa, mint a paradicsomi egység ellenpólusa a halandóság és minden szenvedés helye. A sarok, amely Akhilleusznál és az emberiség fennmaradó részénél a polaritáshoz való kötődés pontja, ezzel az a hely is, ahol minden lehetséges méltánytalanság és sérelem elérheti az embert. A boldogtalanság, mint a polaritás kifejezése és az egység boldogságának ellentéte, különösen szívesen tör itt be az ember életébe.
Az Achilles ín, amely ezt a különös helyet erősíti meg, a legmasszívabb és legerősebb inunk, és rendkívüli módon túl kell feszíteni ahhoz, hogy elszakadjon. Az ilyen helyzetekben már nem számol az ember a lehetőségeivel, és túlfeszíti, szó szerint darabokra szaggatja magát. Az lenne a kézenfekvő kérdés, hogy: minek? Hogy az ember megszakad egy feladatban, azt jelenti, hogy mindent és túl sokat is kockáztat. Az ínszakadás után az érintettek hirtelen ismét a tények talaján találják magukat. Az Achilles-sarok, amely már nem tud a lépéshez felemelkedni, világossá teszi, hogy az ember mégiscsak egy ember és nem több, és legalább itt, a polaritásban nem alkalmas az emberfeletti dolgok kivitelezésére. Az, hogy emberfeletti dolgokat merészel végrehajtani az ember, bűn, az antikoknál ráadásul az egyetlen.
Így gondoskodik a test, gondolkodásra alkalmas szünetről, és így lesz az egyetlen megmaradt mozgási lehetőség a gondolati mozgás. Bár ebben az érintett nem annyira gyakorlott, még mindig jobb, mint a teljes mozdulatlanság. Ahelyett, hogy fizikailag rúgná le magát az ember, és hihetetlen teljesítményeket préselne ki magából, hirtelen itt az ideje, hogy a gondolatait hagyja bolyongani. A szervezet világosan kifejezi, hogy mennyire szüksége van a szünetre. Az érzelmi erőpróbáknak túl gyenge a belső, a csontok által szimbolizált struktúrához való kapcsolatuk. Olyan úton jár az érintett, amelyik nem igazán illik hozzá. Abba kell hagyni, mondja a test, és azonnal gondoskodik is az elsősegélyről azzal, hogy az elvállalt becsvágy-feladatokat azonnali hatállyal leállítja. Nem akarja, hogy bármi köze is legyen az ilyen ugrásokhoz, és hagyja, hogy megszakadjon az összeköttetés. Vagy az erő és a mozgás eleme túl erős ehhez a kötélhez, vagy a kötél túl gyenge ennyi erőhöz. Hogy mit kell mindebből megtanulnia az, kézenfekvő. Az eddigi koncepciót kell átalakítani, fizikai pihenés közben lelkileg kell tisztázni, hogy hol áll az ember, és hová törekszik. Az embertelen célok embertelen erőfeszítéseket követelnek, és emellett egy s más, mint pl. a fontos kapcsolatok, darabokra szakadhatnak. Fel kell ismerni, hogy mely kapcsolatok húzzák az embert a boldogtalanságba, és ezért fel kell adni őket. Vannak dolgok, amelyek nyilvánvalóan kényszerítővé váltak. Ezeket meg kell rövidíteni. Ha túl erősen kötődünk a saját lehetőségeinket meghaladó becsvágyó célokhoz, akkor elszakad a poláris világgal való kapcsolatunk. Az ember elveszítené különben a talajt a lába alól, és veszélybe kerülne, ha „elszállna". A testben bekövetkező szakadás az, amely visszahozza a tények talajára.
Ami az éjszakánként fellépő vádligörcsök esetében az álomtörténésekből vezethető le, az a futballjáték hosszabbításainál fellépő vádligörcsöknél nyilvánvaló. Csak a döntő meccseken vannak hosszabbítások, azoknál, amelyeknél a csapat továbbjutása a tét. Amikor a „továbbjutással" kapcsolatosan felhalmozódott érzelmi feszültség a mérkőzés vége felé eléri a tetőfokát, akkor jelzik a begörcsölt vádlik, hogy mekkora érzelmi teher nehezedik az egyes játékosokra. Természetesen a fizikai erőfeszítés is nagy szerepet játszik bennük. Ezzel kapcsolatban azonban feltűnik, hogy ugyanazok a játékosok az edzéseken többnyire problémáktól és vádligörcsöktől mentesen állják ki az ugyanakkora megterhelést. A maratoni futók, akik nagy fizikai megerőltetést, jelentő távot futnak végig, alig hajlamosak a vádligörcsre. Ennek, valószínűleg azaz oka, hogy ők lényegesen kisebb érzelmi megterhelésnek vannak kitéve ezeknél a hosszú, és aligha olyan érdekfeszítő feladatoknál.
Az éjszakai vádligörcsök felfedik, hogy a napközben felhalmozódott érzelmi feszültség olyan tetemes, hogy az éjszakai feldolgozás során nem tud kielégítő tudatossággal szembesülni vele az ember. Így még az éjszaka védelme alatt a testbe süllyed, és a túlfeszült vádli izomzatban teszi magát észrevehetővé.
A manapság használatos elsősegély-intézkedések, amelyek a megkeményedett izomzat ellazítását célozzák, homeopátiásan működnek. Erősen nekiszorítja valaminek az ember a lábát. Ez a szándékos megfeszítés a tudatba hozza a túlfeszítettség helyzetét, és adja egyben a megoldást is, a görcs eleresztését. Hasonlóan hatnak az érintettnek azok az elkeseredett kísérletei, amikor elkezd ugrálni. A kórkép kihozza a harc testi történéséből, és tudatos megfeszülésre kényszeríti. A gondolkodásnak ez a pillanata elég lehet ahhoz, hogy világossá váljon az ember számára a testi harc, és felismerje, hogy milyen érzelmi feszültség és mennyi becsvágy húzódik meg mögötte. Arról van szó, hogy az embernek a testével és a lelkével is tudatosan neki kell feszülnie az érzelmileg fenyegetőnek, mert ha a tudat feladja a harcot, akkor a testnek egyedül nincs esélye. Akkor görcsök formájában mutatja ki, hogy túlterhelték, ami nem más, mint a harc karikatúrája. Amennyiben azonban az ember ismét tudatosan elfogadja a kihívást, akkor a test tehermentesül az alól a feladat alól, hogy valaminek helyetteseként neki kelljen feszülnie valaminek, amit egyedül fizikai eszközökkel úgysem lehet feltartóztatni. Ezzel a tudatossági lépéssel és a hasonlóképpen rituálisan keresztülvitt megfeszítéssel csökken a test túlfeszítettsége. Akkor aztán tovább játszhat, alhat, illetve álmodhat az ember. Amennyiben a harcot ismét érzelmileg tudatosítva vívja, akkor a test is tovább küzdhet. A fizikai vádligörcs így mindig egy adag rezignációról és feladásról is árulkodik. Az érintettek jelzik, hogy harcképtelenné váltak. Amit lelkükben nem vallanak be maguknak az, testileg válik világossá.
|
|
|
A teljes vádli izomzatot az Achilles ín függeszti fel a sarokra. Miután ez a kötél elszakad, az ember már nem lép többet, az ugrásról nem is beszélve. Hogy a sarka Achilles-sarokká és ezzel a gyenge pontjává vált, annak különböző okai vannak. Akhilleusz, a trójai háború hősének mítosza különösen veszélyeztetett területnek mutatja az ember sarkát. Az anyja meg akarta gátolni, hogy szeretett fiát a világban valami baj érje, és ezért bemártotta az alvilági folyó, a Sztüx halhatatlanságot ígérő vizébe. Valahol azonban meg kellett fognia, hogy ne süllyedjen el egészen. Mivel a sarkát választotta, ez maradt Akhilleusz egyetlen sebezhető pontja. Itt találta el Hektor nyila, és ebbe halt bele fiatalon. Végül is a sarok testünknek az a pontja, mely a legintenzívebben köt bennünket össze az anyafölddel. Ez, pedig konkrétan és szimbolikusan is a polaritást, az ellentétek nőies világát jelenti.
Amikor sportolás közben megsérül az ember Achilles ina, olyankor mindig túlfeszített, a testet igénybe vevő és az inakat túlfeszítő magas teljesítményekről van szó. Amikor az Achilles-ín utánaenged, azt mutatja, hogy a célba vett rekord túl van azon, amit képes elérni az ember. Ismeretes módon mindig az okos enged. A testnek gyakran kell eljátszania ezt a hálátlan szerepet a becsvágyó értelemmel szemben, amely gyakran irreális dolgokat vesz a fejébe. Ez különösen egyes könnyűatlétáknál válik világossá a doppingellenőrzések során. A hormonálisan „feljavított" izomkolosszusok olyan erőket fejtenek ki, amelyek sorozatban elszakítják a már amúgy is túlfeszített inaikat. Amikor a tudat biztosítékai kiégnek, anélkül hogy ezt az érintettek észrevennék, akkor a testen a sor, hogy leállítsa ezt az eszelős becsvágytúltengést.
A vádli teszi széppé a lábat. A szép láb vádli izomzata egészséges módon közepes méretű, rugalmas és feszes. Ha valaki mozgásban van vagy ugrásra kész, akkor ez a vádliján is megmutatkozik. Azaz erőssége, hogy helyesen tud elmozdulni. Ha ezt nem helyesen teszi, akkor gyakran a vádli az, ami a be nem vallott túlterhelést jelzi. A vádli érzelmi túlfeszítettségünk páncélszekrényének számít, és ennek megfelelően hátul, a sípcsont mögött elrejtve és védve hordjuk. A sípcsont szabja meg mozgásunk mértékét, és tőle függ, hogy mit vagyunk képesek kiállni. Ha valaki „kap egyet a sípcsontjára", akkor az egy időre lefékezi a haladását. A futball- és jéghoki játékosok, akiknél döntő a jó állóképesség, sípcsontvédőkkel óvják ezt az erős és ugyanakkor érzékeny területet. Mivel az ember sípcsontja elől helyezkedik el, ez kapja meg általában a leginkább a magáét. A kék foltok és az erős fájdalmak mutatják, hogy milyen érzékeny és haragtartó. A puha vádli is az, azonban más módon.