ízérzékelés

A facialis vagy az arcideg a hetedik agyideg, és az arc izomzatának a mozgató beidegzéséért felelős. Az a feladata, hogy lehetővé tegye az arcjátékot a homlokunk ráncolásától a szem becsukásáig, az orrunk fintorgásától a szájunk elhúzódásáig. Ami a trigeminus az érzékelés, az a facialis a mozgás és az arckifejezés számára. A facialis bénulása ugyanazt a területet érinti, mint a trigeminus neuralgia. A belső érzések helyett itt azonban a külső megjelenési forma áll a középpontban. A határok persze nem élesek. Mint ahogy a trigeminus neuralgia fájdalomrohamai csúcspontján az arcizmok is görcsbe rándulhatnak, a facialis bénulása is érzészavarokat vonhat maga után, mindenekelőtt az orca és a fül területén. Ilyenkor léphet fel az úgynevezett hyperacusis, a zajok, kiváltotta felfokozott érzékenység.

A legtöbbször egyoldalúan fellépő facialis paresis tipikus képe a lógó alsó szemhéj. A beteg képtelen teljesen becsukni a szemét. Nem tudja ráncolni a homlokát, az orra és a szájzuga közötti ránc általában eltűnik, és a két szemrés nagysága sem egyforma. A betegek lelkiállapotát főleg a zavart külsejük határozza meg. Eltorzult arccal nem tudják összeszedni magukat, és láthatóvá válik a lényük mélyebb rétegében lévő szakadás. Facialis paresissel aligha lehet makulátlan vagy akár jó benyomást kelteni. Ehhez társulnak még gyakran a nyál- és könnyelválasztás rendkívül kellemetlen tünetei, a nyelv elülső kétharmadán fellépő ízérzékelési zavarok és a zajérzékenység.

Első pillantásra a két arcfél közötti felborult szimmetria a leglátványosabb jel. Minden embernek különbözik a két arcfele, de ez első pillantásra alig észrevehető. Csak akkor látszik, hogyha egy fényképész az ember arcát két bal vagy két jobb arcfélből rekonstruálja. Ilyenkor kiderül, mennyivel lágyabb és puhább a bal nőies arcfél a jobb oldali férfias arcfélnél. Ebből a szempontból minden embernek két arca van. A facialis paresisnél ez a különbség azonban ijesztő módon látszik, mivel az érintett arcfél annyira nyilvánvalóan kiesik a keretekből. A bénulás a lélek mély szétszakadását jeleníti meg. Az egyik oldalon az érintettek mindent szokás szerint a kezükben tartanak és őrzik a látszatot, a másik oldaluk viszont úgy lóg, mintha szélütés érte volna őket. A külső maszk összetörése belső összeomlásról tanúskodik. Ezt a be nem vallott hasadást testesíti meg a betegség. Különösen az intakt oldalukhoz és a kifelé mutatott lényükhöz oly kevéssé illő lekonyuló részük követel magának és kap is nyilvánosságot ebben a betegségben. Két lélek lakik egy kebelben, és hirtelen mind a kettő kinéz az ember arcából. Eddig a feszes és szigorú oldal képviselhette az egész embert. Most azonban megkapta maga mellé teljesen neveletlen partnerét, aki egyáltalán nincs a jó összbenyomásra tekintettel.

Az illető lényének egy meglehetősen lecsúszott oldala került ezzel az előtérbe, és demonstrálja, hogy a feszes másik oldallal ellentétben milyen szenvtelen. Ritkán jön fel az árnyék ilyen világosan a felszínre! Aki nem vallja be magának, hogy mennyire alapvetően szüksége lenne a szenvtelenségre és a nyugalomra, annak számolnia kell azzal, hogy ez a szükséglet az árnyékba süllyed, és a test színpadán lép fel újra. Akkor, pedig megoldatlan formában minden tükörből szembenéz az illetővel. Az ellazulást bénulás karikírozza, a tartós szenvtelenség, pedig a szemhéjak lógásává változik, és nyomasztó, rosszkedvű benyomást kölcsönöz az arcnak. A beteg oldal mindenki számára világossá teszi, hogy milyen közönyös az illető, és hogy „mindannyian tehetnek neki egy szívességet" A bajor köznyelv és érintkezési formák között van egy gesztus, ami pontosan ezt fejezi ki: az ember egyik ujjával lehúzza az alsó szemhéját. A facialis paresisben szenvedő betegek folyamatosan ezt a kifejezést élik át. Az orr és a szájzug közötti ránc eltűnése a gyomorbetegeknél a búbánatot és azt fejezi ki, hogy az érzelmeik őket, magukat rágják szét. Ugyanez a jelenség a facialis bénulásnál azt mutatja, hogy mennyire nem tudja már a beteg – legalábbis ez az oldala – összeszedni magát. Az is ebbe a képbe illik, hogy képtelen ráncolni a homlokát. Személyiségének ez a része azt közli, hogy elege volt a sok tépelődésből. A lógó szájzug azt akarja mondani, hogy a tulajdonosát elfogta a mogorva, zsémbes vagy sértett hangulat. Az is a dolga, hogy ezt mindenkivel közölje. A beteg eljutott a keep smiling ellenpólusába. Ez a szájzug már nem akar felkunkorodni, hogy vidám képet vágjon a szomorú játékhoz. A szem már nem nyílik ki egészen, mintha odakint semmi lényeges látnivaló nem lenne, és nem érné meg nyitva tartani. De nem is záródik le teljesen, mintha úgysem találná meg nyugalmát a beteg. A szemhéj langyos középállásban renyhén és ellazulva lóg. Ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy a szaruhártya kiszárad és következésképp károsodik. Ezért szokták egy úgynevezett óraüvegkötéssel lezárni a szemet és saját érdekében egyszeművé tenni a beteget. A szaruhártya kiszáradása valóban egyszeműséggel és ez által a térbeli látás és a dimenzionalitás elveszítésével fenyeget. Ellaposodna a beteg látása.

A szomorú arckifejezést sokszor a beteg szeme sarkából folyó bőséges könnyáradat is hangsúlyozza. A betegnek ez az oldala elárulja, hogy üvölteni lenne kedve. Hogy már nem ízlik neki az élet, azt az ízérzékelés kiesése mutatja. Aki már egyáltalán nem érez ízeket, annak minden egyformán ízetlen. A hallás túlérzékenysége jelzi, hogy a környezet zajai túlzottan betolakodónak és ezzel zavarónak hatnak a számára. Egészében véve a rezignáció képe rajzolódik ki. Az egyik fél már semmit nem kér. Feladta erőfeszítéseit arra nézve, hogy továbbra is összeszedje magát, és hagyja, hogy elváltozzanak a vonásai és eltorzuljon a külső megjelenése. A széteső személyiség ijesztő szelleme lapul e mögött a kép mögött.

Hogy mit kell megtanulnia, az a beteg arcára van írva. Csak a tükörből kellene leolvasnia és magának is bevallania, hogy két különböző oldala van. Mostantól fogva el kell ismernie, és integrálnia kell az életébe az eddig figyelmen kívül hagyott oldalát. A külső megjelenés és a belső valóság közötti tudattalan szakadás azt követeli, hogy ismerjék fel, és integrálják az életbe. Ez persze nem könnyű feladat éppen akkor, amikor belülről olyan heves kritika éri, de nem kerülhető meg. Akinek ez a hasadás szétszakította az arcát, az úgy érzi, hogy egész lénye szétszakadt, és megbélyegezték. A szakadás csak akkor kellemetlen és fájdalmas, ha van benne valami igazság. Az arc diszharmóniája a kifelé mutatott látszatharmónia kiegyenlítése. Az érintettnek különösen nehéz bevallania magának, hogy az igazi harmónia a harcból és a békéből nő ki. Csak a konfliktusra való készség teszi lehetővé a békére való képességet. Azon kívül meg kell figyelni, hogy az arc melyik fele bénult meg, a bal nőies vagy a jobb férfias arcfél.

A tünetek jól mutatják a beteg megtanulandó feladatainak egyes oldalait. A nyugalom és a szenvtelenség iránti vágy a szövetek lógásában testesül meg. Ahelyett, hogy mindig mindent irányítana és kontrollálna az ember, jó lenne egyszer végre szabad folyást engednie a dolgoknak. A petyhüdt bénulás nem más, mint a kontroll elvesztése. A szomorú arckifejezés a személyiség sötétebb oldalainak a vágyakozásáról beszél, amit ugyancsak komolyan kell venni. Az arcjáték csak a másik, a keep smiling tartásra felesküdött arc félhez képest siklott ki. Lejárt a bújócska ideje. Arról van szó, hogy az embernek átvitt értelemben is meg kell mutatnia az igazi arcát, és hagynia kell, hogy a lélek másik oldalának őszinte vonásai is érvényesüljenek. Ahogy a mimikai izmok felmondták a valóság elleplezésére irányuló munkakörüket, ugyanúgy a lelki síkon is a becsületes, őszinte oldalra kell átállni, még akkor is, ha itt egészen más húrok feszülnek. Csak ha felismerik és elfogadják őket, akkor tehermentesül az arcizomzat. Még egy démon is elveszíti a hatalmát, ha a nevén nevezik.

A hagyományos orvoslásban szokásos terápia nem sokat tud bevetni ez ellen az őszinte dráma ellen. Az akut kezdeti fázisban nagy mennyiségű kortizont adnak a folyamatot elnyomandó, miközben többnyire nem világos, hogy milyen folyamatról is van valójában szó. A betegség leggyakoribb formáját itt nem esszenciálisnak, hanem idiopátiásnak nevezik. Ez, pedig annyit jelent, mint „magából kifolyólag szenvedő". Ezen kívül nyugalmat, kíméletet, a stresszek leépítését javasolják, másképp fogalmazva azt, hogy az ember tényleg hagyja magát lógni. Így lesz az orvosi tehetetlenségből egy egészen használható terápiás megoldás.

A betegség magától is megtesz egyet s mást azért, hogy a terápiás program meglóduljon, ugyanis teljesen meggyűlölteti a beteggel a nyilvános fellépéseket. Mindenki megkérdezi, hogy mi a baja, és senki sem hiszi el neki, amit állít, nevezetesen, hogy „semmi különös". Amint a páciens megszabadítja a testét attól a tehertől, hogy neki kelljen előadnia ezt a drámát, és átviszi a lelki síkra, a bénulási jelenségek is bizonyos mértékig visszafejlődnek.

Mindenesetre a regenerációs fázisban is felléphetnek problémák, pontosabban fogalmazva akkor, ha a felszabadult energiák rossz irányba terelődnek. Különösen látványosak a rohamokban jelentkező krokodilkönnyek. Amennyiben az arcideg rostjai a regeneráció során a bénulás után a fültövi nyálmirigy helyett a könnymirigyekhez juttatnak ingerületeket, a betegnek minden harapásnál könnyel telik meg a szeme. Amikor a nyálnak kellene összefutnia a szájában, krokodilkönnyek képződnek helyette. Evés, azaz a világ bekebelezésének aktusa közben a betegnek sírnia kell. A napi táplálék felvételével a ki nem élt szomorúsága keveredik és egyáltalán az-az igénye, hogy hagyja a lelkét kiáradni. Megmutatkozik, hogy még mindig elege van a világból, alighogy elkezdi falatonként beereszteni magába, máris bömbölnie kell.

A zajra való túlzott érzékenység jó útmutató lenne az ilyen tévutak elkerülésére. Elviselhetetlenül hangosnak tünteti fel a környezetet a beteg számára, és ezzel indokolja visszahúzódását. Ugyanakkor azonban élesíti a hallását, és ezzel azt tanácsolja, hogy hallgatózzék egy kicsit az ember, ébredjen fel végre. A visszavonult életmód ideális lehetőséget biztosít arra, hogy felerősödhessen az ember saját belső hangja, és új harmóniára leljen magában.

1. Életem melyik oldalát hanyagolom el?
2. Hol mondtam le, és hol engedtem el magam az életben? Mit fojtok magamba?
3. Hol játszottam bújócskát egy látszólag intakt homlokzat mögött? Mennyiben torzítom el a valóságot?
4. Miben gátol, és mire kényszerít engem az, hogy összetört ez a külső kép?
5. Hol szenvedek ízérzékelési zavarokban és tévedésekben? Hová nem akarok igazán benézni?
6. Hol kontrollálok túlzottan a harmónia kedvéért?
7. Hol rekedtem meg az egyoldalúságban, hol fenyegeti az életemet kisiklás belső szétszakítottságom miatt?
8. Mi sért engem az életben? Mivel sértem én az életet?
9. Mennyiben hiányzik nekem a szenvtelenség, a nyugalom és az odaadás állapota?
10. Melyik oldalam tulajdonsága ül ki az arcomra?

Orrpolip esetén, akinek tele van az orra, vagyis akadályoztatva van az orrlégzésben, állandó csodálkozó arckifejezéssel jár kel, tátva marad a szája a meglepetéstől, mivel szájon át képes csak lélegezni, ezért az állandóan nyitva van, és ez bugyuta arckifejezést kölcsönöz viselőjének. Azok a gyerekek, akiknek tele az orra, nem szimatolnak körbe, nem kíváncsiskodnak, inkább nehézkesek, lassúak, figyelmetlenek, kissé nehézfejűek a szó szoros értelmében is, és néha akár nagyot is hallanak, hiszen el vannak vágva a külvilágtól azáltal, hogy nem működnek az érzékszerveik szaglás, ízérzékelés, hallás, a lét így értelmetlenné válik.

Nincs elegendő kicserélődés levegő, aki nem az orrán keresztül lélegzik, az nem is érezhet szagokat, nem foghat szimatot, így az élet elveszti az ízét maga az ízérzékelés is kiesik. Mindez akkor következik be, ha az illetőnek elege van, túlterhelt, makacsság, állandó konfliktusok, a megrekedt állapotból fakadó energiahiány, vakvágányra futott, blokkolt kommunikáció. Belső szükséglet a kommunikáció korlátozására, polip, azaz rendőr, aki elkapja az embert polipkarjaival, védekezés, a szervezet védelme a betolakodókkal szemben.

Amit tenni kell!

Tisztában kell lennünk azzal, hogyha krónikusan tele van a hócipőnk, vagyis tele van az orrunk, a túlterhelések és frusztrációk tudatos feldolgozása. A környezettel szembeni kommunikációs probléma, konfliktus felismerése, a saját kommunikációs utak megvizsgálása, megtanulni, bölcsen tudatosan korlátozni azokat.

Olyan kötődés és kommunikáció kialakítása, amely a lényegre korlátozódik, a rácsodálkozás képességének fejlesztése a kátyúba jutás helyett. Az élet áramlása közepette megtalálni a nyugalmat és a csendet.