Távollátás - lelki okai
Bár a távollátó egyén a messzi tárgyakat jobban ki tudja venni, mint a közelieket, mégse képes mindig határozottan felismerni is azokat. E jelenség hátterében két ok rejlik:
1. a szemgolyó zsugorodása
2. a szemlencse megkeményedése
Utóbbi esetben időskori távollátásról beszélünk; az emberek többségénél negyven és ötven év között fokozatosan megkeményedik a szemlencse, elveszítvén így azt a képességét, hogy rövidebb távolságokra rugalmasan beállítódjék. Aki fiatalkorában némileg rövidlátó volt, most egyfajta kiegyenlítődést tapasztalhat, s esetleg még nyolcvanévesen is könnyűszerrel el tudja olvasni az apró betűs írást
Távollátás: visszafojtott düh és méreg, ami nem tud megnyilvánulni; hajlam, hogy valami fölött szüntelenül „szemet hunyjunk"; a szellemi-lelki magatartás megmerevedése
A távollátás okainak elemzésénél abból kell kiindulnunk, hogy a test a visszafojtott düh állapotában megdermedt, mely egyidejűleg a kilégzési fázist is zavarja, vagy gátolja. Erősen extraverzált magatartástípussal van dolgunk, mely viszont a neveltetés, környezeti hatások, és társadalmi beidegződések következtében nem tud szabadon megnyilatkozni, következésképpen mintegy belefagy az izomzatba.
A távollátás arra utal, hogy az ember a tőle elvárható előrelátást élettapasztalataira és a belőlük leülepedett bölcsességére támaszkodva csupán testi síkon, „távollátás" formájában tudta megvalósítani, anélkül, hogy a vele rokon „előrelátást" is kifejlesztette volna magában. A lelki-szellemi téren jelentkező „megmerevedés" az „időskori távollátásban" nyilvánul meg, s egyúttal világosan utal a hiány mibenlétére is. Az ember tudati világának középpontjában az élet valóban fontos dolgainak kellene állniuk. Csak úgy tudjuk megőrizni lelki és vizuális mozgékonyságunkat, ha kikerüljük a merev, megrögzött nézetek és megszokások csapdáit, ami végső soron a szemünkre is kihat.
