lelki okok

A vesék a testem belső egyensúlyát tartják fenn, azzal, hogy a vért megtisztítják a toxikus, mérgező anyagoktól, és a folyadékok testembe történő beáramlását, kiürüléssel, kiválasztással ellensúlyozzák (vizelet kiválasztás). A veséknek a vénás vérnyomás ellenőrzésében, irányításában is szerepük van.

Mivel a vesék szabadítják meg a testet a hulladékoktól, ez átvitt értelemben azt jelenti, mintha azok ürítenék ki a szervezetemből a bennem lakozó negatív gondolatokat. A veséim rossz működése régi érzelmi gondolatsémák vagy olyan negatív érzelmek, visszatartását jelzi, amelyek arra várnak, hogy kiürítsem őket. Ez leggyakrabban vesekövek formájában jelentkezik. Állandóan azt próbálom vizsgálni (miközben veseköveket növesztek), hogy megtudjam, mi az, ami hozzám tartozik, vagy mi az, amit elveszíthetek. Ki akarom jelölni a határaimat és a korlátaimat azért, hogy abból egy centimétere se veszítsek! A veséket a félelmek „székhelyével" is szoktuk azonosítani. Amikor ezek meggyengülnek vagy károsodnak, akkor olyan félelemről lehet szó, amelyet nem akarok kiadni magamból, vagy amit talán még önmagamnak sem akarok bevallani. Ezáltal az ítélőképességemen esik csorba. Hajlamos leszek arra, hogy végletekbe essek, nagyon tekintélyelvű és igen kritikus leszek, vagy ellenkezőleg, alávetett, tanácstalan leszek, tehetetlennek érzem magam, és csalódást csalódásra halmozok. Az élet igazságtalan velem. Nehezen fogok döntéseket hozni. Ha a veséim többé már nem szűrik meg a véremet, akkor az olyan, mintha a testem minél többet akarna megtartani ebből a folyadékból azért, hogy ne veszítse el, vagy ne szenvedjen benne hiányt. Fel kell hát tennem magamnak a kérdést, hogy milyen helyzet hozhatott létre bennem folyadékkal kapcsolatos félelmet (például, ha attól féltem, hogy megfulladok, akkor ebben az esetben ez a folyadék a víz lesz). Vagy az is lehetséges, hogy egyszer majdnem megittam valamilyen mérgező folyadékot. A vesék gyűjtőcsövecskéit is érintheti elváltozás, ha az a benyomásom, hogy keményen kell küzdenem a megélhetésemért. Úgy érzem, hogy az életem egyik jelentős eseménye következtében ki lettem semmizve, le vagyok törve. A veseproblémák gyakran halálfélelemmel járó baleset, vagy sokkoló esemény következtében jelentkeznek. Ezek alkalmával, a semmivel, az űrrel szembesülhettem. Az a benyomásom, hogy mindent elveszítettem, hogy az egész kis világom, univerzumom szétesett. Attól félek, hogy képtelen vagyok szembenézni az élettel. A vesék az együttműködést is szimbolizálják, mivel kettő van belőlük, s azok szoros együttműködésben dolgoznak.

Fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy milyen jelenleg a kapcsolatom a partneremmel. Őt teszem felelőssé minden engem ért baj, rossz dolog miatt? Hajlamos vagyok arra, hogy másokat lelki szemetesládaként használjak, és életüket az én problémáimmal mérgezzem meg? Ha ez a helyzet, akkor a veséimnek működési rendellenességei lesznek, sőt veseelégtelenség is kialakulhat. Ilyenkor mindenképpen együtt kell működnöm (nincs más választásom), ebben az esetben egy géppel, amely a dialízist végzi és kitisztítja a véremet. Újra kell gondolnom a környezetemhez fűződő viszonyaimat. Ideje annak, hogy kézbe vegyem saját életemet, hogy megtanuljam megismerni saját igényeimet.

Felelősséget vállalok az életemért, és felhagyok mások szapulásával. Képes vagyok a választásaimért felelősséget vállalni. Az ítélőképességem így biztossá, és precízzé válik. Így teljesen együtt fogok működni az élettel, és így erős, ellenálló veséim lesznek.

Ahhoz, hogy a vese és az emberi kapcsolatok összefüggését jobban megértsük, hasznos lehet, ha a társas viszonyok lelki hátterét közelebbről szemügyre vesszük. A vese az emberi testben a társas kapcsolatok helyét reprezentálja. Vesefájdalom, vesebetegség mindig akkor lép fel, ha partnerkapcsolatunkban konfliktusaink vannak. Partnerkapcsolaton itt nem a szexualitást értjük, hanem alapvetően azt a módot, ahogyan embertársainkhoz viszonyulunk. Az a specifikus mód, ahogyan másokhoz viszonyulunk, legjellemzőbben partnerünkkel való kapcsolatunkban mutatkozik meg, ugyanakkor átvihető bárki másra, akivel kontaktusba kerülünk.

Ideális esetben egy partnerkapcsolat végén két olyan emberrel kéne szemben állnunk, akik mindketten elérték teljességüket, vagy legalábbis, tekintsünk el az ideális esettől épebbek lettek, miután rávilágítottak lelkük tudattalan tartalmaira, s képesek voltak azt tudatukba integrálni. Tehát a partnerkapcsolat végén nem egy egymást turbékolva szerető pár áll, akik egymás nélkül élni sem tudnának. Ha valaki a másik nélkül nem tudna élni, ez csak azt mutatja, hogy merő kényelmességből mondhatnánk, gyávaságból arra használja a másikat, hogy saját árnyékvilágát megélesse vele, ahelyett hogy megpróbálná projekcióját feldolgozni és visszafogadni magába. Ilyen esetekben és ez a többség! Az egyik partner azt sem engedi meg a másiknak, hogy az továbbfejlődjék, mert ez által a bejáratott szerepek kérdésessé válnának. Ha valamelyik végigcsinál egy lelki terápiát, nemritkán partnere arról panaszkodik, hogy a másik annyira megváltozott. Hiszen mi csak azt akartuk, hogy a tünet megszűnjék!

Egy partnerkapcsolat akkor éri el célját, ha nincs szükségünk többé a másikra. Csak ebben az esetben vettük komolyan az örök szerelem ígéretét. A szerelem a tudat működése, és azt jelenti, hogy tudatunk határait kitárjuk az előtt, amit szeretünk, hogy egyesülhessünk vele. Ez csak akkor történik meg, ha mindazt, amit partnerünk reprezentált, saját lelkünkbe felvesszük, vagy másként kifejezve, ha minden kivetítésünket visszavettük tőle, s magunk egyesültünk velük. Ezzel partnerünk, mint projekciós felület üressé válik, üres vonzástól és taszítástól, a szerelem örök, azaz időtől független, ugyanis saját lelkünkben valósult meg. Az efféle gondolatok mindig félelmet ébresztenek az olyan emberekben, akik projekciójukkal erősen az anyagi világon csüngenek. A szerelmet is annak megjelenési formájához kötik, s nem a tudattartalmakhoz. Az ilyen gondolkodás következményeként a földi dolgok múlandósága fenyegetővé válik, s az ilyen emberek abban reménykednek, hogy „szeretett hozzátartozóikkal” a „túlvilágon” találkoznak. Ezek az emberek nem veszik tekintetbe, hogy a túlvilág mindig itt van. A túlvilág az anyagi formákon túl lévő világ. Elég, ha a látható világot tudatunkban megvilágosítjuk, s máris túl vagyunk a formák világán. Minden, ami látható, csak hasonlat, miért lenne ez éppen az emberekkel másként?

A látható világot életünkkel feleslegessé kell tennünk ugyanez érvényes partnerünkre is. A problémák akkor keletkeznek, ha két ember partnerkapcsolatát különböző mértékben használja, amennyiben az egyik projekcióit feldolgozza, és visszaveszi, míg a másik teljességgel beleragad a projekciók világába. Ilyenkor eljön az- az idő, amikor az egyik a másiktól függetlenné válik, míg a másiknak megszakad a szíve. Ha viszont mindketten beleragadnak projekcióikba, sírig tartó szerelmet élnek meg, és utána az óriási gyászt, mert a másik felük hiányzik! Jó annak, aki megérti, hogy csak azt nem vehetik el tőlünk, amit magunkban megvalósítottunk. A szerelem egyesülni akar. Amíg külső tárgyra irányul, célját még nem érte el. Ahhoz, hogy a vese történéseit követni tudjuk, fontos, hogy a kapcsolatok belső struktúráját ismerjük. Testünkben szinguláris szervek (például a gyomor, a máj, a hasnyálmirigy, a lép) és páros szervek egyaránt találhatók, például a tüdő, a herék, petefészek, vese. Ha a páros szerveket vizsgáljuk, feltűnő, hogy mind valamilyen módon a kapcsolat, a partnerkapcsolat témájára vonatkozik. A tüdő a kötetlen kontaktus- és kommunikációs területeket, míg a here és a petefészek, mint szexuális szervek, a szexualitást reprezentálják. A vese ezzel szemben a szoros emberi kapcsolatoknak felel meg. E három terület egyébként a szerelmet alkotó három ógörög fogalomnak felel meg: Phila (barátság), Erósz (szexuális szerelem) és Agapé (a fokozatos eggyé válás mindennel).

Minden anyag, amelyet a test felvesz, végső soron a vérbe kerül. A vese feladata a központi szűrőállomásé. Ehhez fel kell ismernie, melyek azok az anyagok, amelyek a szervezet számára hasznosak és hasznosíthatók, s melyek azok a bomlástermékek és mérgek, amelyeknek kiválasztásra kell kerülniük. E nehéz feladatok megoldására a vesének különböző mechanizmusok állnak rendelkezésére, amelyeket itt fiziológiai komplexitásuk miatt két alapfunkcióra kell egyszerűsítenünk, az első szakaszban a vese a mechanikus szűrő sablonja szerint működik, vagyis a bizonyos nagyságot, meghaladó részecskéket kiválasztja (visszatartja). A szűrő likacsainak mérete éppen akkora, hogy a legkisebb fehérjemolekula (albumin) még éppen visszamarad rajta. A következő, lényegesen bonyolultabb szakasz az ozmózis és az ellenáramlás elvének kapcsolatán alapul. Az ozmózis lényegében két folyadék nyomásának és koncentrációs hozadékának kiegyenlítésén alapul, melyeket egy féligáteresztő membrán választ el egymástól. Az ellenáramlás elve gondoskodik arról, hogy a két különböző koncentrációjú folyadékot egymáson átvezesse, miáltal lehetővé válik, hogy szükség esetén a vese az erősen koncentrált vizeletet kiválassza (például a reggeli vizelet). Az ozmotikus kiegyenlítésnek végső soron az a célja, hogy megtarthassa a test számára életfontosságú sókat, ugyanis ezektől függ többek között a szervezet sav-lúg egyensúlya.

A laikusoknak többnyire fogalma sincs arról, milyen életfontosságú ez a sav-lúg egyensúly, melyet a pH-érték fejez ki. A szoros határok közt mozgó stabil pH-értéktől függenek a szervezet biokémiai reakciói (például az energianyereség, a fehérjeszintézis). Így tartja magát a vér a lúgos és savas értékeknek pontosan a felén, yin és yang között. Analóg módon minden partnerkapcsolat kísérlet arra, hogy a két pólust, a férfit (yang – savas) és a nőit (yin – lúgos) harmonikus egyensúlyba hozza. Ahogyan a vese gondoskodik arról, hogy lúg és sav egyensúlya garantált legyen, analóg módon gondoskodik a partnerkapcsolat arról, hogy azzal a másik emberrel való viszonyunkban, aki árnyékvilágunkat éli, a teljesség felé haladva tökéletesedjünk. Így létén keresztül kompenzálja másik vagy jobbik felünk azt, ami belőlünk hiányzik.

A partnerkapcsolat legnagyobb veszélye mindig az, ha azt hisszük, hogy gondjainkat a másik fél problematikus, zavaró magatartása okozza, amihez nekünk semmi közünk. Ilyenkor saját projekciónk foglyai vagyunk, nem ismertük fel, hogy számunkra szükségszerű és hasznos, ha partnerünk által reflektált saját árnyékvilágunkat meg- és feldolgozzuk, mert az ez által nyert tudatosodás növekedésünket, érésünket szolgálja. Ha ez a tévedés testi szinten is megjelenik, a vese életfontosságú anyagokat (például fehérjét, sókat) enged át szűrőberendezésén, s ezzel a szervezet fejlődéséhez elengedhetetlen anyagokat veszítünk el. Ez történik például a vesegyulladás során. Ezzel a vese ugyanúgy képtelennek bizonyul a szervezet számára fontos anyagokat sajátjaként felismerni, mint ahogy a lélek sem képes a problémákat sajátjának tudni, s a másikra ruházza őket. Amint partnerünkben fel kell ismernünk magunkat, a vesének is alapvető az a képessége, hogy a kívülről jövő idegen anyagokat saját szembesülésünk és fejlődésünk anyagaiként ismerje fel. A mindennapi élet egyes szokásai is bizonyítják, milyen szoros kapcsolatban van a vese a partnerkapcsolat, a kapcsolatkészség témájával. Minden olyan alkalommal, amikor emberek azzal a szándékkal jönnek össze, hogy érintkezésbe lépjenek egymással, kiemelt szerepet játszik az ivás. Nem is csoda, hiszen az ivás a kapcsolatok szervét, a vesét stimulálja, és ezzel stimulálja a lelki kapcsolatteremtő készséget is. Gyorsabban válik meghitté a kapcsolat, ha teli pohárral, söröskorsóval koccintunk (a koccintással kötözködhetünk is, anélkül, hogy botrányossá válnánk).

A távolságot tartó „Ön” felcserélése a közelséget kifejező „Te”-re szintén majdnem mindig valamilyen ivási rituáléval kötődik össze, megöntözzük a barátkozást. Emberi kapcsolatteremtés ivás nélkül aligha képzelhető el, legyen az parti, társasági összejövetel vagy népünnepély, mindenütt isznak, hogy bátorságot gyűjtsenek a közel kerüléshez. Ennek megfelelően gyanakvóan tekintenek arra, aki nem iszik velük, mert aki nem vagy keveset iszik, az kimutatja, hogy nem akarja ingerelni kapcsolatteremtő szervét, tehát tartja a távolságot. Ilyen alkalmakkor az egyértelműen erős, vizelet kiválasztást, serkentő italokat részesítik előnyben, melyek a vesét izgatják (mint a kávé, tea, alkohol). Az italozást társasági eseményeknél közvetlenül a dohányzás követi. A dohányzás a másik kapcsolatszervünket, a tüdőt izgatja. Közismert, hogy társaságban lényegesen többet dohányzunk, mint magunkban. Aki sokat iszik, kapcsolat utáni vágyát mutatja ki, ugyanakkor azonban fennáll az a veszély, hogy a pótkielégülés szintjén fog leragadni.

A vesekő úgy jön létre, hogy a vizeletben bőséggel jelen levő anyagok (például húgysav, kalcium-foszfát, kalciumoxalát) kicsapódnak és kristályosodnak. Az ezért felelős környezeti feltételeken kívül a kőképződés veszélye arányban áll a fogyasztott folyadékmennyiséggel, a nagy folyadékmennyiség csökkenti az anyag koncentrációját és növeli oldhatóságát. Ha azonban kő képződik, ez megszakítja a folyamatot, s kólikához vezethet. A kólika a test színvonalas kísérlete arra, hogy a húgyvezeték perisztaltikus mozgásával kilökje a folyamatokat blokkoló követ. Ez a különösen fájdalmas esemény csak a szüléssel hasonlítható össze. A kólikás fájdalom rendkívüli nyugtalanságot s erős mozgáskényszert von maga után. Ha a kólika nem elég erős ahhoz, hogy kimozdítsa a követ, az orvos ugrálásra szólítja fel a pácienst, hogy a kő eltávozhasson. Ezen túl a terápia nyugalommal, meleggel és kiadós ivással próbálja meg a kőszülést meggyorsítani. A folyamat lelki megfelelője könnyen követhető. A vesefunkciót gátló kő olyan anyagokból áll, amelyeket a vesének ki kellene választania, mert a test fejlődéséhez nem tudnak hozzájárulni. Ez olyan témák, felgyülemlésének felel meg, amelyektől szintén már régen meg kellett volna szabadulnunk, mert személyiségünk fejlődéséhez nem járulnak hozzá. Ha azonban lényegtelen, elavult témáknál rekedünk meg, ezzel blokkoljuk fejlődésünk folyamatát, és dugó keletkezik. A kólika tünete kényszeríti majd ki azt a mozgást, melyet lecövekelésünkkel valójában gátolni szeretnénk, s az orvos páciensétől a leghelyesebbet követeli: az ugrást. Csak akkor vagyunk képesek fejlődésünket ismét mozgásba hozni, és attól, ami elöregedett bennünk a kőtől, megszabadulni, ha egy ugrással magunk mögött hagyjuk a múltat.

A statisztika szerint a férfiak gyakrabban betegednek meg vesekőben, mint a nők. A férfiak nehezebben oldják meg a harmónia és a partnerkapcsolat problémáját, mint a nők, akik természettől fogva közelebb állnak ezekhez a princípiumokhoz.

Fordítva viszont, az agresszivitást igénylő önérvényesítés a nő számára jelent nehezebb problémát, mert ez a princípium a férfihoz áll közelebb. A nőknél az epekő gyakoriságában mutatkozik meg. A vesekő esetén alkalmazott terápiás intézkedések világosan rámutatnak arra, melyek azok a princípiumok, amelyek a harmónia- és a partnerkapcsolat-problematika terén segítségünkre lehetnek a melegség, mint a rokonszenv és szeretet kifejezése, a görcsös véredények ellazítása, mintegy a nyitás, túljutás jeleként, s végül sok folyadék, mely mindent ismét mozgásba, folyamatba lendít.

A vese megbetegedései esetén a következő kérdéseket tegyük fel magunknak:

• Milyen problémáim vannak a partnerkapcsolatok területén?
• Vajon hajlamos vagyok-e saját projekcióimban megrekedni, s partnerem hibáit egyedül az ő problémáinak tartani?
• Vajon felismerem-e önmagam partnerem viselkedési formáiban?
• Nem rekedek-e meg régi, elavult problémáknál, s ezzel nem akadályozom-e fejlődésem folyamatát?
• Valójában milyen jellegű ugrást követel tőlem a vesekövem?

Veserák kialakulásánál a vesesejtek agresszív pusztulása, ami a vesefunkciók, összeomlásához vezet. Lelki téren túlságosan eltértünk eredeti utunktól, fejlődésvonalunktól, párkapcsolatunktól és a harmóniától, nem találjuk identitásunkat a másokhoz fűződő kapcsolatainkban, nem tudjuk kellőképpen elhatárolni önmagunkat a rák határtalanul, elburjánzik. Képtelenek vagyunk megőrizni saját területeinket, birodalmunkat, elhajlások az ellentétek kiegyenlítődésének, illetve a párkapcsolatoknak a területén.

Vadul és szabadon burjánzó, irányt tévesztett növekedés, oly mértékű az eltérés az eredeti fejlődési iránytól: kapcsolataink, illetve az ellenpólusok egyensúlyba hozásától, valamint az igazi harmónia (háború és béke közti középpont) megteremtésétől, hogy a test siet az elfelejtett, elfojtott probléma segítségére. A szellemi-lelki fejlődés ezen a területen annyira gátolt, hogy az most a testben agresszív, szabálytalan módon valósul meg. A rák az adott témában érintett területen valósítja meg azt, amit a megfelelő tudati szinten kellene.

Amit tenni kell!

Kezdjük el bátran megvalósítani saját elképzeléseinket párkapcsolatunk terén, és teremtsünk harmóniát az ellentétes erők között, anélkül hogy a szabályokat és társadalmi előírásokat figyelembe vennénk, engedjük, hogy ezen a területen fejlődhessünk. Ne hagyjuk, hogy megakadályozzanak bennünket ebben, merészen és eltökélten járjuk saját utunkat. Kérdőjelezzük meg radikálisan a régi, ránk hagyott szokásokat és hagyományokat, ami a párkapcsolatot, az ellentétek viszonyát és kibékítését illeti, és adott esetben rúgjuk is fel ezeket. Ha a továbbiakban is csak bűnbakot keresünk, vizsgáljuk meg saját kivetítéseinket, elevenítsük fel korábbi álmainkat, valamint elképzeléseinket a párkapcsolatunkról, az ellentétek kiegyenlítéséről és harmonizálásáról, és határozzuk el, hogy megvalósítjuk azokat, azzal a bizonyossággal, hogy már nincs vesztenivalónk, merítsünk erőt önmagunk, utunk megvalósításához. Ne kössünk többé hamis kompromisszumokat, hanem tartsunk ki önmagunk mellett.

Kapcsolatainkban fejezzük ki, hogy mire van szükségünk, mit szeretnénk, és mit tudunk adni, gondolkodjunk el arról, honnan származunk, honnan jöttünk, térjünk vissza saját lényegünkhöz, és engedjük, hogy ezek életünk központi témájává váljanak. Ismerjük el a lélek halhatatlanságát, és törekedjünk az egységben rejlő mindenhatóság, mint minden élő céljának megtapasztalására. Szakítsunk a régi, önmagunk számára teljesen idegen pár- és egyéb társadalmi kapcsolatainkat érintő elképzeléseinkkel, valamint az ellentétek kibékítésének idejétmúlt, számunkra idegen formáival. Harcoljunk tudatosan saját életünk tartalmasságáért és értelméért.

Keressünk kifejezőeszközöket szellemi-lelki szinten, hogy ne a testünk beszéljen helyettünk. Ismerjük fel annak szükségességét, hogy a testi, és ez által (élet)veszélyes szintet a kihívásokkal teli, de életmentő szintre kell cserélnünk, hogy ott komolyan fejlődhessünk. Kivetítéseinket vonjuk vissza, például ne a párunkat hibáztassuk saját életünkért, fedezzük fel a határokat átlépő, mindent magában foglaló szeretetet. Szabaduljunk meg mások döntéseitől, az önmagunk és mások által felállított szabályoktól, éljünk a magunk legfőbb törvényei szerint, és juttassuk kifejezésre önmagunkat.

A vesezsugor esetében a lelki fejlődés elérte végpontját, ha a vese összes funkciója felmondja a szolgálatot, s egy gépnek, a művesének kell átvennie a vértisztítás életfontosságú feladatát (dialízis). Ettől kezdve egy tökéletes gép a társunk, miután élő társunkkal nem voltunk hajlandók problémáinkat aktív módon megoldani. Ha egyik partnerünk sem volt elég tökéletes és megbízható, vagy szabadság és függetlenség iránti vágyunk túl hatalmas volt, művesénkben most olyan partnerre leltünk, aki ideális és tökéletes, nincsenek szükségletei és igényei, hűségesen s megbízhatóan megteszi mindazt, amit elvárunk tőle. Cserében teljességgel függünk tőle: hetenként legalább háromszor találkoznunk kell vele a klinikán, vagy ha saját gépet engedhetünk meg magunknak, éjszakáról éjszakára hűségesen alhatunk az oldalán. Túlságosan sosem távolodhatunk el tőle, s talán éppen ezen a kerülő úton át tanuljuk meg, hogy tökéletes partner mindaddig nem létezik, míg mi magunk nem vagyunk tökéletesek.