Vitustánc - Huntington kór - lelki háttere
Ez a Parkinson-kórhoz képest lényegesen ritkábban előforduló betegség a túlmozgással járó extrapiramidális szindrómák körébe tartozik. Mint egy Damoklész kardja terheli sorsszerűen születésétől fogva az újszülöttet, de csak a 30. és 50. életév között tör ki rajta. A betegség autoszomálisan és dominánsan öröklődik. Az összes olyan gyereket utoléri ez a sors, akinek egyik szülője vitustáncban szenved. Az izomzat általános renyhesége mellett főleg a végtagokon és az arcizmokban hirtelen fellépő rángatódzó és többnyire aszimmetrikus mozgások jelennek meg. Innen a betegség neve is (görögül choire = tánc). Ehhez jön a tudati teljesítmények fokozatos gyengülése az elbutulásig. Az érzelmi labilitás és a szellemi ziláltság is gyakori jelenség. Ugyanúgy, mint a Parkinson-kór esetében, a betegség biokémiai oka a neurotranszmitterek, azaz az idegvégződéseknél működő hírvivő anyagok anyagcserezavara.
A betegség attól kapja a maga különös jellegét, hogy az élet második felében könyörtelenül fellép, és addig áldozatának hosszú (gondolkodási) időt kell eltöltenie. Olyan ez, mintha arra akarná tanítani a betegség, hogy fogadja el a sors kikerülhetetlenségét, és használja ki az addig maradt idő ajándékait. A jövő fenyegető volta azt a vágyat ébreszti fel, hogy a pillanatot élvezze, és az itt és a jelenben éljen. Éppen szörnyű könyörtelensége miatt vezet ez a betegség gyakran gyümölcsöző utakra. Az érintetteknek végül is nincs lehetőségük arra, hogy a Miatyánknak azt a sorát, hogy „legyen meg a Te akaratod", kikerüljék. Ezzel a feladattal születtek, és erről legkésőbb akkor szereznek tudomást, amikor az egyik szülőjük megbetegszik. Ez a tudás, pedig gyakran ahhoz vezet, hogy az ember a szokásosnál korábban kezd feltenni olyan kérdéseket, hogy mi az élet értelme, és korábban kezd el a hitélettel is foglalkozni. Elejétől fogva kérdéssé válik a számukra az a lehetőség, hogy a materiális világban találják meg a világi boldogságot. Az embernek az eredetével és az ellentétek világán túli egységgel való kapcsolata korán bekerülhet a beteg látóterébe. A szokásosnál jobban a tudatba nyomul az a két központi kérdés, hogy „Honnan jövök?" és „Hová megyek?" és velük együtt a megtanulandó feladat, amit már születéskor odatettek az érintett mellé a bölcsőbe.
Ha nem fogadja el az ember a sorsszerű fenyegetettségét, nem marad más a számára, mint a reménytelen menekülés a rendeltetése elől. Ez, pedig hihetetlen életéhségre és arra a kísérletre vezethet, hogy lehetőleg gyorsan és lehetőleg sokat megéljen az ember. A saját fiatalsása mindent jelent a betegnek, aki ezzel egyenesen ennek a társadalomnak a karikatúrájává válik. Fiatalság dolgában a mi társadalmunk is ugyanígy érez. Az is nyilvánvaló, hogy az érintett perelni kezd a sorsával, és megpróbálja a szülőkre hárítani a felelősséget. Az a szemrehányás, hogy inkább nem kellett volna gyereket szülniük, még az enyhébbek, közé tartozik, és ugyanakkor egybecseng az orvostudomány álláspontjával is.
A felelősség kivetítése a családi örökség problematikájával kapcsolatban nem vezet eredményre. Ebben az esetben az „átadott" és a nem szabad akaratból átvett feladat nem áttekinthető. A genetika és a pszichoterápiás tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy mennyire azonosak vagyunk a szüleinkkel mi, gyerekek. A törvényes örökséget még visszautasíthatjuk, a genetikai és a lelki azonban minden esetben a mienk, marad. Mi, modern emberek olyan szívesen lennénk teljesen önállóak, függetlenek és eredetiek ezen a világon. Egy olyan betegség, mint a chorea azonban keményen és világosan bizonyítja, hogy ennek az ellenkezője az igaz. Korábban is iszonyattal töltötte el az embereket, mivel az érintettekről azt gondolták, hogy átkozottak vagy megszállta őket az ördög. George S. Huntington New York-i orvos valószínűleg akkor határozta el, hogy ezt a betegséget fogja kutatni, amikor végig kellett néznie, hogyan szidalmazták az ördög cimborájának nevezve a járókelők azt az anyát és lányát, akiket a nyilvánosság szeme láttára lepett meg egy roham.
Az-az érthető kívánság, hogy ennél a betegségnél minden energiáját a fiatalságába ölje az ember és az élete közepével kezdődő időszakot, leírja nemcsak ahhoz áll közel, ahogyan a mi kultúránk az élet egyes fázisait értékeli, hanem a vallásoknak és sok kultúrának a közös életmintáját is kifejezi: először kifelé megyünk a világba, majd az élet felének eltelte után visszafordulunk saját magunk felé.
Ebben az irányban található a tünetek kitörésénél kezdődő és azután folyamatosan előrehaladó demencia (elbutulás) jelentése is. Az agy, mint kapcsolóközpont lassan, ám biztosan leköszön, és elengedi a hatalmát. A betegek minden felelősséget feladnak, és fokozatosan belesüllyednek a részvétlenségbe, amíg a környezetükkel teljesen meg nem szakad a kapcsolatuk. A megoldatlan testi szimptomatikán (tünet együttesen), ami a felelősség elől való teljes elmenekülésnek felel meg, átsejlik a tünetek megoldott oldala, nevezetesen az a feladat, hogy az életút közepén túlhaladva irányt változtasson az ember, és befelé forduljon. A külvilág iránt való érdeklődés csökkenésében a közömbösség buddhista elvét, az uppekhát ismerhetjük fel, amit oly fontosnak tart a Kelet az ember fejlődése szempontjából. A betegek felé közelítő sors a maga kikerülhetetlenségében áldásos is lehetne, ha ezeket a megoldott lehetőségeket már a tünetek megjelenése előtt szemügyre vennék.
A leglátványosabb tünetek, a táncszerű akaratlan mozgások a feltorlódott energia spontán kisülésével egyenlők. A betegek a feszültség drasztikus hiányától szenvednek, amíg egy mozgásroham az elmulasztottat eltúlzott módon be nem pótolja. Ilyenkor a szó legvalódibb értelmében egy táncot adnak elő. A népnyelv ilyenkor azt kérdezi: „Mi ütött beléd?", s ezzel az összes rohamban szenvedő beteg esetében arra kérdez rá, hogy nem szállta-e meg az ördög. Mindenesetre egy nagyobb adag energia süllyedt le az árnyékba, és tör most látványosan utat magának a rohamban, és ezzel automatikusan a középpontba állítja a beteget. Ugyanilyen robbanásszerűen sül ki a táncenergia. Végül is minden tánc az energia rituálisan kötött formában történő kiélése. Különösen a sajátos kéz- és lábmozgások emlékeztetnek azokra a szimbolikus tartásokra, mint amilyenek a mudrák is a jógarendszerekben. Hogy mennyire előre meghatározottak ezek a tünetek, azt a nyugati ember sem tudja nem észrevenni. Felmerül a gyanú, hogy az ember feladatokat hozott magával az életbe, amelyeket ki kell élnie. Az érintetteknek szemmel láthatóan csak abban lehet választaniuk, hogy milyen mértékű tudatossággal foglalkoznak a számukra felállított témával. A betegeknek az a dolguk, hogy erejüket ennek a táncrituálénak a rendelkezésére bocsássák. Mivel azonban nincsenek tudatában és nem értik ennek a történésnek a mélységét, a minták már nem érik el az eredeti hatásfokukat, és időszakonként megismétlődnek, anélkül hogy valóban tartós megkönnyebbülést hoznának. Hogy mégis milyen fontosak, az abból is látszik, hogy nem lehet őket megakadályozni.
Nem az a terápia célja, hogy az ember meggátolja, és kordában tartsa az ilyen mozgásviharokat. Ehelyett arra kell buzdítani a beteget, hogy saját magától, szabad akaratából menjen el a megfeszülés és az ellazulás végletéig. Testben és lélekben is adja át magát az eksztatikus táncoknak, bátran mozgassa, csavarja a testét, hogy kitáncolja lelke minden elcsavarodását és eltorzulását, grimaszokat vágjon az életnek, és eressze el magát. Az észak-amerikai indiánoknál találunk erre egy rituális példát. Ott az a szokás, hogy az ember, életre táncolja az álmait.
Hogy milyen közel esik egymáshoz az ilyen sors elleni lázadás és az, hogy az ember megadja magát neki, azt jól példázza az amerikai protest-song-énekes, Woody Guthrie és fia, Arlo története. Azért énekelte Woody a nyomorgó kaliforniai földmunkásoknak a This Land Is Your Land című dalt, hogy felkelésre mozdítsa őket. Egész élete egyetlen lázadás volt korának megmerevedett Amerikája ellen. Még mielőtt Huntington-choreában meghalt volna, Arlo fia vette át apja hagyományát, és az amerikai ifjúság vietnami háború elleni lázadásának, az önrendelkezésnek és a tudattágító drogokért folytatott harcának kultuszfigurájává vált. Arlo Guthrie elkötelezett protest-song-énekesből később az önmegvalósítás útjának elkötelezett keresőjévé vált.
- Hol engedem, hogy szabadon áramoljanak az energiáim? Hol vagyok hajlamos arra, hogy összegyűjtsem őket, és robbanásszerűen süljenek ki?
- Mely pontokon vagyok hajlamos arra, hogy olyan táncot adjak elő, amely nincs kapcsolatban a helyzettel?
- Mennyiben találom meg a nyugalom és az aktivitás közötti középpontot?
- Milyen szerepet játszik az életemben az élet értelmének a keresése?
- Kész vagyok-e arra, hogy vállaljam a sorsomért való felelősséget?
- Milyen a viszonyom az élet egyes fázisaihoz, a fiatalkorhoz és az időskorhoz?
- Milyen „öröklött terhet" kell lelki szempontból megváltanom?
- Mennyire tudatos a rituálékhoz való viszonyom? Mennyiben rituálé az életem?
